Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1967. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 5.)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOM- ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK KÖRÉBÖL - 185 Kocsis Károly: Időbeli viszonyok kifejezése az orosz és a magyar igei szó-szerkezetekben

Június 14-én hosszú levélben papírra is veti ezzel kapcsolatos reflexióit. A levélváltás — mint ismeretes — annyira a további neologizmus értelmetlensége s az eredetiség kérdése körül forog, hogy Kazinczynak eszébe sem jut talán, hogy most még Daykáról meditáljon. Kölcsey írása — mint már jeleztük — egyébként is az elmarasztalt Kisfaludy és Dayka együttes, Kisfaludyt is elismerő vizsgálatát sejttette. Noha Kazinczy maga is kísérletet tett korábban a Kisfaludyval való békülésre, [65] annak egyik Ruszék Józsefhez írt s őt és Daykát meglehetősen durván támadó levele után [66] bizonyára kellemetlenül érintette, hogy az éppen elpártolt barát, Kölcsey Daykát recenzálva most is Kisfaludy értékeinek hangoztatásával kezdi mondandóját. Kölcsey abból az „antithesis"-ből indul ki, hogy „némely genie egyedül saját sugallatainak általadva, maga után vonja a nyelvet, s annak szépségei, mintegy a semmiből, az ő intésére látszanak, előteremni; némely pedig járni látszik a nyelv után, s kitételeit vagy keresi vagy előre készíti." [67] A tétel igazolására a magyar literatúrából két költőt említ: Kisfaludy Sándor az egyik, Dayka Gábor a másik. [68] Már az első mondat, amelyben ítélet kerül megfogalmazásra, félreérthetetlenné teszi Kölcseynek Himfyről mostanra (1817) kiformált véleményét. „Lehetetlen a legegyoldalúbb kritikában is megtagadni H-től azt a szerencsét — mondja Kölcsey —, hogy neki az egész nyelv minden gazdagságával, minden kincseivel szolgálatjára áll. . ." [69] s hogy a tétel még világosabbá legyen, néhány sorral alább részletezőbben bontja ki mondandóját: „Himfy gazdag, virágzó fantáziát nyert istenétől s ez őtet sem a fájdalomnak, sem a gyönyörűségek érzelmei közt nem hagyja el. Az egy pontban öszveszorult érzeményt a képzetek ezer tárgyaival vegyíti fel s gazdag különféleségben ömleszti ki. Ö tehát mindég számtalan látható tárgyak centrumában áll, s természetes, hogy szavak s kitételek miatt gondba nem jön s szerencsés bővségeknek délceg érzésében játszik a nyelvvel, szilajkodik, csapong, s nála a kitétel csinossága s a verselés csak mellékes dolognak nézetik." [70] Aligha kétséges: Kölcsey a megváltozott körülmények nézőpontjából ítéli meg Kisfaludy jelentőségét. Az eredetit alkotó költőt nézi, aki — szerinte — veleszületett zsenijével old meg izgalmas költői bravúrokat a magyar nyelvkincs széles körű felhasználása révén. Érzésünk szerint a túlhajtott neologizmus, illetve a neologizálás 1817 utáni feleslegességének gondolata húzódik meg az idézett sorok mögött, amelyről korábban még — más helyen — kinyilvánította véleményét. [71] Talán Kisfaludy költészetének ez a beállítása is azt lett volna hivatott bizonyítani: a neologizmus jegyében most már nem célszerű a hadakozás, mert az eredményeket olykor az ellenfelek is használják. Ennek pedig az a magyarázata, „hogy az újat sokszor egészen ismeretlen okok fogadtatják el." [72] Még azokkal is, akik ellene vannak. Épp ezért célszerűtlen — a magyar literatúra összérdekeit figyelembe véve — a további torzsalkodás. 235