Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - Gacsályi József: Olvasófotelben: Kis Pál István Szögek a diófában című kötetéről

64

Új Dunatáj • 2015.1-2. szám

„Szaggathatja lyrám húrjait az ének, ez nem az alvilág, büdös aluljáró, s hiába danászom Euridikének, tarhálni jobb volna fenn a buszmegálló!”

(Orpheusz)

A kötet címadó ciklusa a hatodik a sorban, és az egyeben, amely közvetlenül idézi a biografikus momentumok által a költő életébe megrendítő erővel berobbant történelmi eseményeket, és a családtörténeti epizódokat. Lírai hangon elmondott epikai folyam ez abból az időből, amit - bizonyos koron túl - mindannyian átéltünk. A diófa szögei úgy rozsdásodnak a kéregbe, hogy a fának is fájnak, Egy rothadó, erőszakos világ bomlástermékeinek és a benne elporladó hősiességnek a pannója ez. A kötet és a ciklus címadó verse után két ’56-os emlékkép jeleníti meg a család és a környezet vergődését, s a szomszédok tragédiáját. A Tankparádé című vers a ’68-as gyalázatról szól, és az Elő fáklyatüzek az ezt kísérő fájdalmas önfeláldozás emlékverse. A szerelem és a gyermekek születése oldja föl a 20. század második felének nyomott hangulatát.

2006 őszi jegyzéssel készült Kis Pál Istvánnak az a verse, amely Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének sajnos mai is aktuális parafrázisa. Rettentő, amikor valaki - valakik - büszkén belehazudik az emberek képébe, és élnek olyanok ebben a hazában, akik ezt erénynek gondolják.

A költő e sűrű tömböt záró versében, a búcsúzó taktusok előtt felteszi a kérdések kérdését: „Ki akarhatta, hogy megszülessek(?), / mikor még itt lengett a lőpor-, a hullaszag...”

A csend kapujában című ciklus zárja a kötetet. Itt érinti meg Beethoven és a Missa Solemnis. Magához engedi a költő a Teremtőt, hogy neki mondja el reményét, és neki gyónja meg kétségeit is:

Csak megyek kövek élén és perzselő homokon, mert hiszem, hogy az úton érdemes még járni, hogy annyi idegen közt akad még rokonom,

s lehetek Névtelen, mégse vagyok Bárki.