Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 1-2. szám - Bertha Zoltán: Kisebbségi sorsjelképek

Bertha Zoltán • Kisebbségi sorsjelképek

25

a „falusi árvaságról” dalol, a „mogorva” templomról, a tengerre hiába vágyakozó érzésről: de egyszersmind még a mítoszi erdélyiség megtartó szépségéről és nemes pátoszáról: „És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: / egyetlen transsylvan hősköltemény.” Fia, Jékely Zoltán a harmincas években azonban már nagyobb bajt észlelve szól és számol be a marosszentimrei templom jelképes omladozásáról: hogy „fejünkre por hull, régi vakolat”, s „egér futkározik a pad alatt”; hogy „tízen vagyunk: ez a gyülekezet / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett”; „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / így énekelünk mi, pár megmaradt / - azt bünteti, akit szeret az Úr -, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul” {A marosszentimrei templomban). Ehhez képest Kányádi Sándor 1975-ben egyenesen a valósággá lett bevégezettséget tömöríti sorsszimbolikus pusztulásvízióba: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” {Egy csokor orgona mellé). De még ez is fokozható: 2002-ben, az akkor hetvenöt éves Sütő Andrásnak ajánlott planctusában Ferenczes István az istenhiány döbbenetével borong a marosszentimrei templom sorsán: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcán sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap - senki sincs... / Legnagyobb hiányzó maga az Úr (...) Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Fiát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?” Miközben - s itt már Kenéz Ferenc szállóigéjét idézem XY Z című poémájából: „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet”.

A passiótudatos történelmi, kulturális, vallási toposzok összegzéseként értelmezhető az a keresztény, krisztológiai sorsazonosítás, amely a Dsida Jenőtől eredő költői Nagycsütörtök-motívumban sűrűsödik össze - a székelykocsárdi váróteremmel együtt, amely a szakrálishoz a profán szenvedéstörténet erdélyi képletét köti hozzá. A szorongó várakozás és a Getsemáné-kerti gyötrelem egybeforrasztása számtalan újabb parafrázis alapjául szolgál - Kányáditól {Éjfél utáni nyelv) Ferencz Imréig {Az új esztendő érkezése), Egyed Pétertől {Egyszer csak elszállok. Valahol egy pályaudvaron) a köröndi Ambrus Lajosig {Nagycsütörtökre). A nagyváradi Lipcsei Márta például egész vers- és szonettciklusokban, szonettkoszorúban fogja össze Dsida-inspirációit; „ugrásra készen, míg a hegy rád szakad / s az ólomidő mint a rossz gumi rád ragad (...) esténként nyirkos tüzek fullasztó / füstjénél körülvesz a jaj” {Országos felhőszakadás). A gyergyói (eredetileg szatmári) Gál Éva Emese ugyancsak a közösségéért is virrasztó, sorsvállaló költői létforma megoszthatatlan