Új Dunatáj, 2015 (20. évfolyam, 1-4. szám)
2015 / 1-2. szám - Bertha Zoltán: Kisebbségi sorsjelképek
Bertha Zoltán KISEBBSÉGI SORSJELKÉPEK Kányádi Sándor 1967-ben [Líránkról, Bécsben című előadásában) ilyen szavakkal jellemezte Erdély magyar költészetét: „fölfedezi és magába szívja a sejtelmes, hátborzongatóan szép székely népballada népi szimbolikáját. Az allegóriától sem idegenkedik. Fenyőként kapaszkodik a sziklákon” vagy „virág képében jön elő” nagy veszedelmek idején is; „nem szeretném fölöslegesen szaporítani az amúgy is elburjánzott esztétikai terminus technicusokat, de talán a potenciális szimbolizmus volna a megfelelő arra a jelenségre, amikor egy versben - táj- vagy szerelmes versben - bányalégszerűen lappang valami sejtelem, s amely csak bizonyos életérzésfrontbetörésekkor szokott kicsapni az egyébként szelíd költeményből”; „a szimbolizmus egy bizonyos többszörösen átlényegült formája volna (...) költészetünk egyik legeredményesebb s az egész magyar lírát sajátos színekkel gazdagító, egyben attól megkülönböztető jellemvonása.” S valóban - ha folytatnánk a fejtegetést - a par excellence szimbolizmus esetében (például Adynál) általában valamilyen tisztább vagy homályosabb, de okvetlenül előzetes szubjektív tudat-, látomás-, képzettartalom vetül ki jelképi formába vagy alakzatba. Ennek viszont (alkotáslélektani, művészetpszichológiai szempontból is) a fordítottja - például az impresszionizmusban amikor a természeti vagy másmilyen kép először mint valóságos, tárgyias látvány jelenik meg, s majd az önnön belső, rejtett, inherens jelentés- és hangulattartalmait kisugározva öleli magába a jelképi vonatkoztatás és elvonatkoztatás sokféle lehetőségét. Döntően pedig ilyen jellegű ez a Kányáditól emlegetett virtuális vagy átképzeléses szimbolikusság is: az alapvetően realisztikus élet- vagy élményképek akár váratlanul vagy fokozatosan: sejtelmes személyes, közösségi, történelmi jelentéstartományokkal telítődnek, s így azután már önmagukon túlmutató emberi összefüggések sugallatos, atmoszférikus megjelenítőivé lényegülhetnek. Magányos fenyő, templom, iskola - a reális és spirituális identitásalakító, létfolytonosság-teremtő emlékezetkultúra alaptényezői -: mind megannyi autentikus önszemléleti sorsmetafora is egyben, egyén és közösség önazonosság-kérdéseit hitelesen kifejező példázat. Láng Gusztáv napjainkban (legújabb könyvében - Kérdezz másképp..., Bp., 2015) hasonlóképpen szögezi le Reményik Sándor (és a „helikoni triász”) életművének értékelését summázva: e költők általános értékei „nem szakíthatok, nem választhatók el az erdélyiség jegyében létrehozott
