Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 2-3. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (2. rész)

Serfőző Simon • Semmi sem úgy van

11

Szétbontotta az egyik régebbi ruháját, az lett a minta, aztán leült a ládára, amin ebédelni szoktunk, s hozzáfogott a nagy munkához. Készült a menyasszonyi ruha.

Én meg szaladtam reggel, róttam az utcákat, kiknek nem jár a helyi újság, s akiknek lejárt az előfizetésük, rávegyem őket, hogy hosszabbítanák meg. Közben nem győztem röstellkedni, mit művelek. Minden bajom volt magammal.

Azt nem mondtam, hogy elsősorban nem nekik, nekem lenne szükségem rá, hogy előfizessenek a lapra, különben agyoncsap a főnököm. Mondjuk lapáttal, mint a békát. Úgy néz rám mostanában, hogy abból a nézésből jó nem igen olvasható ki.

Biztosan a szorgalmammal van a baja. Lehet is, elismerem, hiszen sokszor másra használom, nem arra, amire a fizetést kapom. Pedig észrevehette volna, az utóbbi napokban már ismét szaporodnak az előfizetők. Nem csak ígérgetek, teljesítek is. Elismerés még sincs.

De majd lesz, bizakodtam.

Újabban azonban hiába szereztem naponta öt-tíz előfizetőt, s azonnal számoltam is be róla, ha alkalom adódott rá, ott sündörögve a kis gömböc ajtaja előtt, hidegen hagyta.

Igazából nem is az elismerést hiányoltam, hanem azt a főnököt, aki előzékeny volt hozzám. Érezhetően szimpatizált velem. Aki jóakaróm volt.- Csak így tovább - nyugtázta, s faképnél hagyott.

Magamban kerestem a hibát. Kevés eredményt mutatok fel, ezért neheztel rám. Erre aztán még nagyobb rössel futottam az utcákat. Szakadt rólam a víz. Egyébként is szakadt volna, hiszen augusztus volt, égetett a Nap, a szőrt leperzselte az emberről. S a loholás a déli melegben még inkább csatakossá tett, a szám kiszáradt, mint az utcai árok, fuldokoltam a szomjúságtól. Úgy kellett egy-egy pohár vizet kérnem egyik-másik asszonyságtól, akikhez becsengettem. Mégsem változott semmi. Ugyanolyan barátságtalan légkör vett körül, mint a múlt héten, azelőtt. S már nem csak a főnök részéről. A többiek is tartották a három lépés távolságot. A kiközösítettséget éreztem.

Felhívom Krisztiánt, gondoltam. Úgyis régen találkoztunk, s hátha ő tud valamit. Elhatároztam, kiszedem belőle, mi a baj velem, hadd tudjam már! Az apjától biztosan hallott valamit.

Ekkorra otthon a lakkozás volt hátra, ami már semmi munka volt az eddigiekhez képest. Ebbe még Bori is be tudott volna segíteni, ha hagyom. De varrja ő inkább a menyasszonyi ruhát, nehogy elkéssen vele.

A lagzilesők mit néznének akkor? Egymást?