Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 1. szám - Molnár Márkó - Pogány Dániel: Az élvezet nélküli játék és a ludológia
66 Új Dunatáj • 2014.1. szám Az első ilyen csoport a reprezentáció és a szimuláció. A két fogalom nem új keletű. A reprezentáció jelen van az idők kezdete óta, nemcsak festményekben, regényekben és versekben, de magában az önkifejezésben és az emberi gondolkodásban is. A szimuláció sem a modern technika vívmánya. Szimulációnak tekintjük a játékokat, melyeket gyermekként kaptunk és azokat is, amiket barátainkkal játszottunk adott szabályok szerint. Persze bizonyos dolgok szimulációja sokáig elképzelhetetlen volt a technikai korlátok miatt, azonban a számítógépek feltalálásával rengeteg akadályt átléptünk. A reprezentáció és a szimuláció közötti legnagyobb különbség, hogy a reprezentáció nem enged befolyásolást, csupán egy adott dolog megjelenítése egy adott médiumon keresztül, legfeljebb az interpretációra ad lehetőséget. Ha például látunk egy képet egy autóról, nem tudjuk meg milyen érzés azt vezetni. Ezzel szemben a szimuláció az autó viselkedéseinek leutánzásával imitálja a vezetést, saját rendszerébe ülteti az autóvezetés tulajdonságait. Ebből kifolyólag talán sokak számára nem egyértelmű a játékok és más narratív műfajok szétválasztása, mivel egy külső szemlélő számára a szimuláció is csak reprezentáció. Másik fontos különbség a narratív műfajok és a játékok között, hogy míg az utóbbi történetvezetése sokféleségre ad lehetőséget, az előbbi egy végkifejletet eredményezhet, nem lehet változtatni az események sorozatán. Mikor egy játékkal játszunk, minden alkalommal más akadályokat kell átlépnünk, más módszerekkel kell megoldani a problémákat és ebből adódóan többször is elővesszük. A játékok narratívája tehát úgy predesztinált, mint egy filmé, a játékos győzhet, de el is bukhat az ügyességétől függően. Roger Ebert egy nagy port kavart kijelentése a játékok ezen aspektusát támadta: a videojáték szerinte sosem lehet művészet, mert a művészetben nem kell teljesítenünk, vagyis nem csinálhatjuk rosszul és nem veszíthetünk, csupán megtapasztalnunk kell azt. így tehát az következik, hogy a videojátékok a szimulációk típusába tartoznak, melyeket két altípusra oszthatunk: paidia (játszás) és ludus (játék). Paidia alatt értünk olyan játékokat, melyeket egész kis gyermekek is játszanak, például az építőkocka vagy a szerepjáték, amiben a gyermek cowboynak vagy hercegnőnek képzeli magát. A ludus viszont olyan játék, melynek szabályai a játék megkezdése előtt tisztázottak, mint például a sakk vagy a póker. Persze a paidianak is vannak szabályai, ha valaki cowboy, akkor nem viselkedhet úgy, mint egy űrhajós, viszont a ludus játékosainak bizonyosan lesznek nyertesei és vesztesei is. A ludus menete hasonlít az arisztotelészi történetekre: először tisztázódnak a szabályok, megtörténik a játék, végül kijelölik a nyerteseket. Egy nagy egészet alkot a történet, ezzel szemben a paidia sokkal nyitottabb, az eseményeknek nincs egyértelmű végkimenetele.
