Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám - Serfőző Simon: Semmi sem úgy van (1. rész)

Serfőző Simon • Semmi sem úgy van

31

Ebben maradtunk. Azt hittem, ezzel vége a beszélgetésünknek. De nem, mert még maradnom kellett. Az én dolgaimat vette elő, mint papírjait szokta a fiókjából. Elkezdte lapozni: ezúttal is a magánéletemről érdeklődött, aztán, hogy milyen az albérlet, ahol lakom? Csak nem megint segíteni akar? - villant az agyamba.

Azt akart, ahogy kivettem a szavaiból. Csak annak feltétele van. Azt a lányt, akinek udvarolok, feleségül kell vennem.

Mondanom se kell: megfordult velem a világ. Hiszen mért ne venném? Az a célom úgyis!

Bábból kibújva a lepke, már majdnem röpdöstem örömömben, mikor váratlanul azt kérdezte: párttag vagyok-e? Mert ő ennek nem nézett utána, s ezt neki tudnia kell. Mindjárt nem volt röpködés kedvem. Nemhogy oda, még a KISZ-be se léptem be. A szakszervezetbe se, pedig oda nagyon akarták.

— Én meg azt hittem - döbbent meg, s még a színe is megváltozott.

Kínosan érezhette magát, a foteljéből is feltápászkodott..

— Akkor választania kell - próbálta a nyakát kihúzni a hurokból, amibe beledugta vigyázadanságból. Előrehajolt az asztal fölött, úgy mondta: - Amit maga betölt, bizalmi állás, érti? Magát pártlap terjesztésével bíztam meg.

Meghökkentett a kijelentésével. Erre nem gondoltam. Ami munka eddig a kezem ügyébe került, elvégeztem. Nem latolgattam, mi van mögötte. Új volt számomra, amivel most szembesülnöm kellett. Jobban kellett volna hallgatnom az érzéseimre, okoltam magamat. Összevissza gondolatok kavarogtak a fejemben, szédülés fogott el. Az előbb még lakás nézett ki, most meg már az állásom se biztos. Mehetek vissza, ahonnan jöttem.

Ö másképp gondolhatta, mert visszahuppant a foteljába. Gondolkozott nagyon, a homloka beleráncosodott. Azt fontolgathatta magában, hogyan oldja meg azt a helyzetet, ő se, én se húzzam a rövidebbet. Szüksége van a munkámra, nem hazudozom össze-vissza, mint állítólag az elődöm. S félig már mással is felbiztatott. Nem akart visszakozni. A szeme előtt ott lebeghetett az „ajánlólevelem” is. Aztán Krisztián sorsa. Épp az előbb kérte a segítségem.

Volt neki min töprengenie.

(A következő rész a következő számunkban olvasható)