Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 4. szám - Valachi Anna: Korai ellenszenvek - kései belátások: Radnóti Miklós ambivalens kötődései József Attilához, Juhász Gyulához és Babits Mihályhoz

20

Új Dunatáj • 2014.4. szám

Ferencz Győző szerint „Bár Kun Miklós azt írta, Radnóti igyekezett távolságot tartani József Attila költészetének hatásától [...], még József Attila életében felismerte költészetének nagyságát. Szívélyes, baráti kapcsolat volt köztük, József Attila élete utolsó éveiben többször járt Radnótiék Pozsonyi úti lakásában, de mühelykapcsolat nem alakult ki köztük.m Ilyenformán a verseik között már 1930 óta fölfedezhető „motivikus és tónusbeli párhuzam” nem egymástól eredeztethető. Talán azért, mert sorsközösségüket - rokon világnézeti állásfoglalásuk mellett - a magánéleti hasonlóságok: a közös árvaság emlékei, a tisztelhető-mértékadó (pót)apa utáni vágy, valamint a költői identitáskeresési törekvések alapozták meg, bár különbözőképpen. Eltérő temperamentumuk, valamint József Attila viszontagságos gyermek- és ifjúkora, filozófiai jellegű igazságkeresése, és nem utolsósorban a boldog szerelemben élő Radnóti iránt érzett tudattalan irigysége, titkolt sóvárgása mégiscsak gátat emelt közéjük.20 21 22

Jó példa erre az az 1932. november 25-én kelt levél, amelyben Radnóti beszámolt Fanninak József Attila egyik látogatásáról. Eszerint a filozofikus műveltségű költőtárs hiányolta Radnótiék lakásából a marxizmus klasszikusainak könyveit, de Radnóti úgy vélte, „zavaros és tudálékos eszmefuttatásaival az egyetemen ért sérelmét kompenzálja. Pedigjobban tenné, ha a verseit olvasnáfill’11

20 FGy, 278.

21 Radnóti 1926 óta élt boldog szerelemben a rendkívül csinos és okos Gyarmati Fannival, akivel egyetemi diplomája megszerzése után, 1935. augusztus 11-én házasságot is kötött. Ekkortól nemcsak ideális feleségre, „tűzhelyet, otthont” teremtő, hűséges lelki társra, hanem utolsó leheletéig inspiráló múzsára is talált „Fifiben” vagy Fif-ben, ahogyan játékosan szólította. Mindazt elérte hát, amire József Attila egész életében hiába vágyott. Benne azoban a nála szerencsésebb sorsú és irigyelt életvitelű költők boldogságának tudata többnyire elkeseredett rivalizálási kényszert idézett elő.

22 Idézi: FGy, 282. - Jellemző a harmincas évek kezdetének József Attilájára az a fajta „térítő” magatartás, mellyel pályatársai világnézeti fejlődését igyekezett befolyásolni. Gelléri Andor Endre (1906-1945), a „tündéri realista” elbeszélő posztumusz kiadású önéletrajzi regényében hasonló élményről számolt be, amikor József Attila meglátogatta őt „szépen hegedülő ajtajú” szobácskájábán: „Attila „aktatáskájából elővett egy folyóiratot [...] nemcsak a belseje, hanem a külső fedele is piros volt. [...] - Ez fontosabb, mint minden más művem - mondta Attila -, figyelj! / S olvasni kezdte mindennél fontosabb cikkét, egy közgazdasági cikket, tele egyenlővel és egyenlőtlen tételekkel. Már hajnalodott, amikor még mindig magyarázta nekem azt, amit a cikke nem tudott eléggé megmagyarázni. Én pedig a szemeimet kimeresztve, fejemmel helyeslőén bólogatva, egészen átadtam magam a tőke, a bér és a profit kérdéseinek. [...] - S most foglald össze a hallottakat - mondta Attila, ráncosán és tanárosan. / Én pedig, mint iskolapadból diákkoromba [!] [...], néma tudatlansággal riadtam rá, összefoglalásra és értelmes mondatra képtelenül. [...] Attila megfenyegetett az ujjával és felállt: - Ez így nem mehet tovább! A szív kevés arra, hogy író maradhass. A fantázia is kevés! [...] Egyetlen világ se lehet tudás, tervszerűség, közgazdaság nélkül! / - Tanulj! - mondta még a vaskapuban is, s még ma is látom felemelt mutatóujját, mint egy roppant bunkót agyam s mivoltom felett. [...] De hát Attilát, e dialektikus hajnal után, óvatosan elkerültem. Csak a mutatóujja maradt velem. [...] A szívem sohasem látta, de az értelmem nem tudta soha elfelejteni.” (Gelléri, 217-218.)