Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 2-3. szám - Boda Miklós: Két páva vagyonkezelője az 1460-as években: Giovanni di Castro és a timsó

80

Új Dunatáj • 2014.2. szám

Angelo da Castro is tanította Padovában, nemcsak a Huszti József által úgyszólván csak a nevével említett kánonjogász, Alexander Imolensis (Tartagnus).

Befejezésként még néhány szó a búcsúversről és datálásáról. Tanulmányai, egyetemjárása, hazalátogatásai, majd hazaérkezése és püspöki székének elfoglalása kapcsán, akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy mikor és miért járt Váradon, avagy hogy járt-e ott egyáltalán Janus. Hazai „iskoláztatásáról” lényegében semmit sem tudunk. Pontosabban csak annyit, amennyi a Borbála anyát elsirató elégia néhány sorából megtudható. Hogy édesanyja taníttatta, nyilván helyben vagy a közeli városok valamelyikében, mindaddig, amíg a nagybátyja támogatásával tovább nem tanulhatott odakint. Ennek ellenére úgyszólván kizárólagossá vált az a feltételezés, hogy a kis Csezmicei János a váradi káptalani iskola tanulója volt. (A kis Zrednai János a zágrábi székeskáptalan - ugyancsak igen jó színvonalú - iskoláját látogatta annak idején. Igaz, hogy akkoriban konszolidáltabb körülmények uralkodtak a zágrábi egyházmegyében.)

Önmagában a váradi kanonoki, őrkanonoki stallum átvétele sem jelentett kötelezettséget az odautazásra. E stallum, a helyettes-állítás költségével is számoló „jövedelmével” tehetséges unokaöccse itáliai tanulmányait támogatta, a káptalani statútumok szerint, úgyszólván kötelezően, Vitéz János püspök. Ilyen esetben a 15. századi Magyarországos sem volt már kötelező a személyes jelenlét. Azt viszont bizonyára kedves kötelességének tartotta Janus, hogy amikor négy év, majd újabb négy év után Itáliából hazai földre látogatott, személyes jelenlétével biztosítsa családját szeretetéről. Szerintem ez Váradnál is fontosabb volt számára, kivált, ha nagybátyjával (mint 1451-ben) Budán is találkozhatott. Vitéz János püspöki székhelyvárosa viszont nagyon fontos lett számára is, amikor onnan az érseki székhelyre, Esztergomba vezetett az út. Mindezt figyelembe véve nem érzem légből kapottnak azt a feltételezést, hogy a búcsúvers, úgy is szokták idézni, hogy a Várad-vers, Vitéz János búcsújáról szól, és 1465-ben született, Vitéz János sikeres előmenetele s a küszöbön álló itáliai utazás hangulatában.

Végül megjegyzem, hogy a fentiek átgondolása során, csakis a kortárs szerzőket említve, Ritoókné Szalay Ágnes, Madas Edit, Pajorin Klára, Jankovits László, Csehy Zoltán, Mayer Gyula, Török László, Szentmártoni Szabó Géza, Fedeles Tamás és - horribile dictu - a magam idevonatkozó írásait forgattam.