Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 2-3. szám - Tverdota György: Modernség, progresszió, szocializmus: Ady - Juhász - József Attila

Tverdota György • Modernség, progresszió, szocializmus

45

világfelfogás és életvitel korlátáit. Ez a nagy hullám politikai elköteleződésektől, világnézeti meggyőződésektől, vallási krédóktól, erkölcsi normáktól függetlenül jelentett valamilyen, alig meghatározható szabad és kritikai viszonyt az öröklött értékekhez és hagyományokhoz, a jelen szituációjához és a jövő programjaihoz. Lehetett valaki politikailag jobboldali, mint amilyennek Kosztolányi vallotta magát, vagy kereshette az utat a katolikus vallási hagyomány felé, mint Babits, a modernség gyanús minőségét mégis megszimatolták rajtuk, mégis a korszerűség-akarásnak, az értékek átértékelőinek kijáró idegenkedéssel fogadták őket a konzervatív közvélemény szószólói.

Ez a gyanakvás, a befogadástól való ódzkodás, az értékelésükben tanúsított habozás még sokkal inkább kijárt a konferenciánk címébe kiemelt három névnek. Az emberiség nagy kataklizmáira, mint amilyen az első világháború vagy a forradalmak voltak, nekik sem volt előre érvényes válaszuk, a nemzetet ért súlyos csapásokra ők is fájdalmasan felszisszentek, az Istenkeresés szomja őket sem kímélte meg, az idegenséggel szemben bennük sem volt meg mindig a kellő türelem, de a modernség bélyegét mégis, a felsorolt vonatkozásokban is, mindvégig a homlokukon viselték. Ezért egyként jobban hasonlítanak ránk, a Káin-bélyeg viselőire, mint az e bélyegtől makulátlan, ámde terméketlen elmékre, az Ábelekre, ezért hagyatkozunk még ma is rájuk, és nem - akár miniszterelnöki rangú, grófi származású - ellenfeleikre útkereséseink során. Ady, Juhász és József Attila alkati, tehetségbeli, időbeli különbségeik ellenére is ugyanazt az otthonos modern hagyományt jelentik ma számunkra. Ennek tanúsítása, felmutatása végett is gyülekeztünk össze itt, Nagyváradon, a Holnap városában. Ady volt ennek a modernségnek az egyik nagy kezdeményezője, Juhász Gyula személyes teljesítményével és gyakorlatával tovább vitte és tovább adta ezt az örökséget, József Attila pedig a szegedi költő tanítványaként is, az időben való folytatásra, a méltó megújításra adott nagyszerű példát.

Nem új felismerések ezek, kezdettől fogva így gondolkodtam a három költőről, nehezemre esett elfogadni az egykori választási kényszereket, amelyek Adyval és Móriczcal szembeállították Babitsot és Kosztolányit, sőt szegény Juhász Gyula is kéretlen kedvezményezettje lett ennek a hamis oppozíciónak, s József Attilát szükségképpen Adyból kellett leszármaztatni. Azt hiszem, helyesen járok el, ha a modernek egységben látására való hajlamot nem sajátítom ki, hanem nemzedéki élményként általánosítom. Olyannyira, hogy erről beszélni, közhelyek hangoztatását jelentette volna. Nem hittem volna, hogy eljön az ideje, amikor a közhelyeket újra hangosan ki kell mondanunk.

De a közhely, lett légyen bármennyire igaz is, csak közhely, elvont kezdet, amelyből a konkrétumok irányába kell továbblépni. A három költő közötti konkrét relá-