Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 2-3. szám - Pomogáts Béla: Magyar zsoltárhagyomány
40 Új Dunatáj • 2014.2. szám dór helyét a modern magyar líra legnagyobb személyiségei között. Ez a vers mintegy a zsoltárok poétikai örökségét szólaltatja meg: „Mindig bízom az Istenben. Mintha ezer ház ablaka égne, úgy lakik O, míg üresnek látszik az utca. / Körülállták a vadállatok csorgó szájjal: s úgy voltam, mint ki a tárt torkok felett repül a szélben! / Bolondként rámkiabáltak, s megtöltött éber csönddel az én Uram. / Mézes bort itatott velem és adott igaz asszonyt; s akik önmaguk istenei, magukat falják és elfogynak. / Ugyan mit ártanak énnekem, kit a Hatalom szétold a tiszta szavakban?” A kései versek között született Zsoltártöredék tulajdonképpen csak címében utal a hagyományra, valójában költői játék, amely a költői képek és a ritmus játékosságával igazolja a szüntelen munkában lévő mester versteremtő készségét: „Pereg a lépcsők üteme: / jó együtt lenni szorosan, / az egyességben feszes út /nyugodt ereje hömpölyög.” Végül a Zsoltár részletek Szenei Molnár Albert versformáiban című költeményében a harminchetedik, a harminckilencedik, a negyvennegyedik és az ötvennyolcadik zsoltár néhány részletét parafrazálja.. Csak az utolsó zsoltárra hivatkoznék közelebbről, ez a Molnár Albert zsoltároskönyvében „Panasza Dávidnak az Saul tanácsosai ellen” alcímet viseli, először ennek a versnek az első szakaszát, majd Weöres Sándorének ugyancsak első szakaszát idézem fel, annak bizonyságául, hogy a huszadik század egyik legeredetibb magyar költője, miként „játszott rá” a klasszikus szövegre. Szenei Molnár Albert verse így kezdődik: „Ti, tanácsban ülő személyek, / Kik zúgolódtok ellenem, / Mondjátoksza meg énnékem, / Ha igaz-é, azmit beszéltek, / És ha igazat ítéltek, / Ádámtúl származott népek?” Weöres Sándoré pedig a következőképpen: „Talán ti bizonnyal igazat szóltok, / Itt öszve gyűlvén igazán ítéltek, / Vagy szívetekben hamisat forgattok, / Ti kezetekkel hamisságot mértek, / Mind hitetlenek, anyaméhtől fogva, / Mérges kígyóként, fületek bedugva.” Talán ez a két rövid idézet is tanúsíthatja, hogy Weöres Sándor zsoltár-parafárzisa nem egyszerűen költői játék, hanem személyes vallomás, amely ítéletet mond afölött a társadalom fölött, amelyben a költőnek kései férfikorát el kellett töltenie. Végezetül még egy „magyar zsoltár” kívánkozik ide. Dsida Jenő nagyszabású verse, az erdélyi magyar költészet egyik leginkább figyelemreméltó alkotása: a Psalmus Hungaricus. Ez a költemény 1937-ben (egy esztendővel a költő korai halála előtt) született, az erdélyi magyarság súlyos közösségi megpróbáltatásai közepette, midőn a bukaresti hatalom, a szélsőjobboldali irányvonalat követve nagymértékben korlátozta az egyéni és közösségi szabadságjogokat, elsősorban az erdélyi magyarság közéletét. A kolozsvári költő sohasem tartozott azok közé, akik Erdély címerével akarták volna hitelesíteni költészetüket, a költői retorika csábításának (amely oly gyakran ragadta magával a két világháború közötti évtizedekben a magyar költésze
