Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 2-3. szám - Pomogáts Béla: Magyar zsoltárhagyomány
Pomogáts Béla • Magyar zsoltárhagyomány 37 Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat, és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat. Költészetünkben Ady és Babits után is tovább élt a zsoltárhagyomány. Még néhány „zsoltáros” versre hívnám fel hallgatóim figyelmét, Füst Milán két Zsoltár, József Attila Csöndes téli zsoltár című költeményeire és Weöres Sándor ugyancsak több zsoltáros versére. Füst Milán költészetére, ez közismert irodalomtörténeti tény, igen nagy hatással volt a biblikus, természetesen az ótestamentumi hagyomány. Ez nem egyszer úgy jelentkezett, hogy a költő mintegy az ószövetségi próféták szerepébe öltözött, és hozzájuk hasonló méltósággal, elragadtatással mondott ítéletet saját korának szellemiségéről, bűneiről. Az első Zsoltár című („Zenét és nyugalmat...” kezdetű) költeményben ez így fejeződik ki: „S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam... De megismersz-e még? / Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed / Elnehezült szivemre többé nem teszed? / S már lázas felhőid közt sincs lakásod / S hiába várom onnan késő jeladásod?” A második Zsoltár (O Uram, engem bántanak...” kezdetű vers, (ez leginkább Karinthy Frigyes így írtok ti című karikatúragyűjteményének Epigram című darabja révén vált ismertebbé) pedig a személyes sérelmek panaszát fejezi ki a zsoltáros hagyományok nyelvén: „O Uram, engem bántanak------/ Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghúzódom / És utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyű módon, / Fázékony testemmel jeges vízbe rántanak-------/ O Uram, én mozogni nem kívánok--------/Én pici helyen dideregve ülni akarok, én komplikációktól félek: / S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok / És kijövök és piszokban élek”. József Attila Csöndes estéli zsoltár című verse ahhoz az egyáltalán nem jelentéktelen (sem mennyiségben, sem értékben nem jelentéktelen) korpuszhoz tartozik, amely a költő istenkereső, Istennel polemizáló vagy éppen gyermeki istenhitről tanúskodó verseit foglalja magába. József Attila „istenhite” és „kereszténysége” (és ezeken a fogalmakon mást kell értenünk, mint általában szokás) igen változatos, időnként egymásnak ellentmondó érzéseket és meggyőződéseket foglalt magába.
