Új Dunatáj, 2014 (19. évfolyam, 1-4. szám)
2014 / 2-3. szám - Pomogáts Béla: Magyar zsoltárhagyomány
30 Új Dunatáj • 2014.2. szám Most persze nem ezekről a személyes történetekről szeretnék beszélni, hanem a magyar zsoltárhagyományról, amelynek Szenei Molnár Albert kétségtelenül egyik kiemelkedő képviselője és alakítója volt. Dávid király zsoltárai, amelyek mélyen beíródtak a keresztény vallásosságba és kultúrába, természetesen nem Molnár Albert közvetítésével szólaltak meg először magyarul, mint ahogy maga a zsoltárhagyomány is jóval régebbi eredetű. Az Ószövetség zsoltárai igen korán szerepet kaptak a keresztény tradícióban, a katolikus és a protestáns liturgiában zsoltárok kísérték a szentmisét, illetve az istentiszteletet. A Zsoltárok könyve azok közé az ószövetségi szentkönyvek közé tartozik, amelyek megőrizve szakralitásukat, nem egy alkalommal szimbolikus értelmet kapva igen nagy szerepet töltöttek be a korai és a későbbi keresztény kultúrában. A középkori magyar vallásos irodalomban is, eső magyar nyelvű megszólalásuk még a kódexekhez kötődik, jelen voltak a Czech-kódexben (1513-ból) illetve a Gyöngyösi-nyelvemlékben (az 1630-as évekből). Később nyomot hagytak a reformáció korai irodalmában is, Sztárai Mihály, Bogáti Fazekas Miklós és Kecskeméti Vég Mihály nevéhez fűződnek zsoltárfordítások. Ez utóbbi neve egyetlen fennmaradt zsoltár-parafrázisának versfőiből ismeretes. Ez az 1561- ben (vagy 1567-ben) készült, az ötvenötödik zsoltár szövegére épült „Mikoron Dávid nagy búsultában” kezdetű vers ihlette meg Kodály Zoltán világhírű kórusművét: az 1929-ban írott Psalmus Hungaricust. Balassi Bálintot is megihlették a zsoltárok, így az Istenes énekek között található ötvenkilencedik, negyvenkettedik, huszonhetedik, száznegyvennyolcadik és ötvenedik zsoltárban. E utóbbit (a Végtelen irgalmú, ó te nagy hatalmú kezdetű) közismert zsoltárt idézem fel itt: Végtelen irgalmú o te nagy hatalmú Isten, légy már kegyelmes! Onts ki mindenestől jódot rám kebledből mert la mely veszedelmes Bűnöm miatt lelkem, ki titkon rág engem, mert nagy sebbel sérelmes. Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár, mosd el bűnöm rútságát, S együtt az rút hírrel, mint rút bűzt enyészd el förtelmem büdös szagát, Esmérem vétkemet, kiért Nap engemet rettent, mutatván magát.
