Új Dunatáj, 2012 (17. évfolyam, 1-2. szám)

2012 / 1-2. szám - Senkár Patrik: Német (Thomas Mann)és magyar (József Attila) "valóságköltők" Fábry Zoltánnál (avagy a "vox humana" szélesebb metszéspontjai)

62

Új Dunatáj »2012.1-2. szám

Tóth Tibor szerint Fábry Thomas Mann szellemi társa, viszont sajnálja, hogy az ő szava nem jut el milliókhoz. Fábry számára nagyon gyakran a kritikai-esztétikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelentik, hanem az általuk érintett, a velük összefüggő és társadalomtörténetileg égető aktualitású erkölcsi, erkölcspolitikai kérdések.

Thomas Mann művészete az antifasizmus egyik legnagyobb potenciájú erkölcsi megnyilatkozása. Példáját idézve Fábry ostorozta a (kisebbségi) magyar szellemiség megingását. Vele és általa ösztönözve lett gondolatmenete. A valóság vállalását jelenti, hogy változtathassunk rajta. Egy etikai állásfoglalás jelzése tehát, nem pedig esztétikai megközelítési módot jelöl. Thomas Mann-nál, a kritikai realizmus legnagyobb modern mesterénél Fábry ennek az etikai állásfoglalásnak a kiteljesedését kutatja; bár mellékes számára, hogy ez milyen stílusban, művészi módszerrel revelálódik. A stílus eligazít a mű karakterében, a minőséget azonban nem határozza meg. A minőség az esztétikum és az etikum harmóniájának függvénye, melyben az etikum hangsúlyozottan humanista elkötelezettséget jelent. Epp Thomas Mann neve reprezentálja a hallhatatlan erőfeszítést, mely egyszerre tör társadalmi változásra és korszerű világszemlélet kialakítására. A világhelyzet megkívánja, hogy a szellem veleszületett szelídsége és terheltsége dacára harcolni és védekezni tanuljon. A védekezés eszközét Thomas Mann (akit „valóságköltőnek“ tartott, ugyanúgy, mint József Attilát) és Fábry is a propagandában látta. Folytonosságban, amely egyszerre jelentett erkölcsi magatartást, állhatatosságot és etikai folytonosságot. A vox humana eszméje így az antifasizmusban lelt önmagára. Thoman Mann szerint az irodalom a megismerés és kifejezés bátorsága, maga a humánum. A humánum pedig politika is, lázadás minden ellen, ami az embert lealacsonyítja. Az irodalom embersége által, embersége miatt és emberségből él és éltet. S ennek a tételnek egyik legnagyobb szószólója a magyar irodalomban a tragikus sorsú József Attila.

József Attila az egyik legnagyobb magyar költő. S mint ilyen, érthető, ha műve nemcsak hazájában hat(ott), hanem annak határain kívül is. Fábry Zoltán (1897- 1970) a csehszlovákiai magyarság egyik legnagyobb gondolkodója. Kettejük „találkozásából“ (főleg Fábry szemszögéből) sok minden levonható a korabeli társadalmi viszonyokról, melyek érintették Magyarország és Csehszlovákia irodalmát (is).

József Attila a magyarság talán legszegényebb költője volt, kit megölt kora s annak kíméletlensége. Minden jóra, szépre éhes, életre kész ember volt, akinek harminckét évesen meg kellett halnia. Költőnk a magyar szegénység világában járt: mindent tudott, mindent látott. Élete ezért tanúság és tanulság. De ez a szegénység egymagában nem elég, ha ez (mint költészet) nem válik közös mondanivalóvá. Saját