Új Dunatáj, 2012 (17. évfolyam, 1-2. szám)
2012 / 1-2. szám - Gintli Tibor: Szövegközelben (Egy ciklus - egy könyv)
38 Új Dunatáj »2012.1-2. szám Nem szerencsés tehát a folyamatos egymásra épülés lehetőségét kategorikusan tagadni. Más kérdés, hogy az én ciklus-fogalmam e struktúrától sem tartja idegennek a lineáris építkezés jelenségét. Ezért nem minden esetben beszélhetünk az egységes vers poétikai elvének megjelenéséről, amikor a jelentésképzésben folyamatos egymásra épülést érzékelünk. (Talán annak mérlegelésével lehetséges a ciklus vagy az egységes vers poétikai elvének érvényesülése mellett dönteni, hogy elvont, tisztán absztrakt-tematikus vagy szövegszerűen érvényesülő, konkrét kapcsolattal van-e dolgunk.) A VII. és VIII. versszak, illetve a X. és XI összetartozásról sokat írtak, erről most éppen ezért nem szólok részletesen. Legfeljebb annyit érdemes megemlíteni, hogy elképzelhető egy olyan olvasat is, amelynek értelmében - Veres András értelmezésével ellentétben7 - a IX. szakasz sem szakítja meg a tematikus láncot. A VIII. strófa az ifjúság idejéhez kapcsolt szabadságot illúzióként leplezi le. A IX. ezt a tematikus sort azzal folytatja, hogy az Ént mint sokat tapasztalt személyiséget mutatja be. A tapasztalás metaforikus elbeszélése egy enigmatikus felismerésbe torkollik: „Láttam, hogy a múlt meghasadt, / s csak képzetet lehet feledni”. A múlt meghasadása ebben az esetben többek között úgy is érthető, hogy a múltban is láthatóvá válik a törés, a hiány, ami az előző versszak tapasztalatával - az ifjúság idejét is meghatározó rabság - helyzetértékelésével esik egybe. A múltnak ez a természete az, amit nem lehet feledni. Ha a múlt meghasadását a jelenbeli Én és saját múltja között nyíló távolságként értjük, mely a benne való otthonosságot lehetetlenné teszi, a X. strófa első két sorát a IX-ben felvetett téma folytatásaként és konkretizálásaként is felfoghatjuk: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja”. Ha eddigi megállapításainkat a ciklus és az egységes vers poétikai terében szeretnénk elhelyezni, akkor azt mondhatjuk, hogy utóbbi példáink esetében a VII. és VIII., valamint a X. és XI. lineáris kapcsolata - különösen ez utóbbi - az egyetlen vers, míg a többi inkább a ciklus elvéhez áll közelebb. Az egyhangú laudáció mindig gyanús, a formális, kötelező tiszteletkörök képzetét kelti. Egy tudományos mű hatása addig eleven, amíg saját álláspontunk tisztázására késztet. A Tizenkét vers ma is ilyen munka, ezért véltem úgy, hogy az alkotót nem csupán dicséret illeti, hanem vele együtt gondolkodó, baráti bírálat is. Tverdota Györgynek egyébként is számolnia kellett azzal műve írása közben, hogy az Eszmélet az irodalomtörténészek focija: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. 7 Veres,/.»!., 131
