Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Tóth Csilla: Márai Sándor: Bolhapiac
Tóth Csilla • Bolhapiac 85 Mindkét novella az írói munka és annak eredményére irányítja a figyelmet. A búvár az írást egyszerűen mindennapi kenyérkereső foglalkozásként, eredményét, az írásművet, „kis panamák, biztosítási csalások leleplezéseit”, azaz kisszerű, emberi, nagyon is anyagias tevékenységekről való híradásoknak tekinti, s ennyiben a Neue Sachlichkeit „Gebrauchswert”, az irodalmi mű társadalmi szerepét hangsúlyozó törekvése parodisztikus átiratának tekinthető. A Vidali módszere e lefokozottsággal szemben úgy tűnhet, patetikusabb és egyetemesebb ars poetica megfogalmazására vállalkozik, a tökéletlenség és a befej ezetlenség romantikus utóízű eszményét, az írás irodalom, írásmű feletti jelentőségét hirdeti. Azonban ebben a kötetben semmi sem veendő komolyan, még Vidali módszere sem. Giovanni Enrico Vidali ugyanis, az elbeszélő írói példaképe a tízes-húszas évek egyik nagyon sikeres moziszínésze és rendezője volt. A búvár bevallottan a kötet előszava, az Előszó helyett alcímet viseli, s utószava pedig lehetne akár a Vidali módszere is, kérdés mennyiben változtatja meg ars poeticus jellegüket a kötet utolsó darabja, a Baleset c. írás, ami egy kontextust figyelmen kívül hagyó olvasatban nem tűnik többnek egy szórakoztató tárcanovellánál vagy egy poénos karcolatnál. A kötetről írott korabeli kritikákban több ízben felmerült a riportázs mellett a regényszerű olvasat lehetőségének felvetése. Mindkettő a Neue Sachlichkeit törekvéseivel hozható kapcsolatba. A regényként való olvasás egyik lehetséges támpontja az elbeszélő személye, aki nemcsak mint távolságtartó, ironikus, ám személytelen megfigyelő jelenik meg, hanem egy alkalommal például saját gyermekkori emlékeit idézi fel, egy falusi népszokás, a locsolás urbanizált változatáról (.Húsvéti népszokásaim) - s ezáltal el is veszíti személytelenségét. A másik lehetőséget a városregény és a városfilm adja, ahol az egymástól elkülönült történeteket a helyszín azonossága köti össze. Döblin Berlin, Alexanderplatz c. műve a városregény ismert példája, talán kevésbé az a Neue Sachlichkeit kísérleti montázsfilmje, Berlin - egy nagyváros szimfóniája (1927) címmel, Walter Rettmann rendezésében. A kötet és annak elsődleges kontextusa azonban magában hordja ennek az avantgárdista olvasatnak a cáfolatát is. A Bolhapiac legerőteljesebb metaszövege, a Vidali módszere kezdő sorai újból behívják a panoptikum képét: „Az ő szellemében cselekszem, amikor gyöngéd és mégis könyörtelen kézzel letörlöm a halott író kendőzött arcáról a mesterséges színeket...” A kendőzött arc újraalkotása nem más, mint a viaszbábuk készítésének metaforikus átírása, s a címben említett Vidali és a panoptikum újra felidézett képe a populáris regisztert, ezen belül is a korabeli szórakoztatóipar, a film világát hívja be. A nagy sikerű Das Wachsfigurenkabinett (1924) című Paul Leni filmet Nemes György filmplakátja tanúsága szerint 1934-ben vetítették Magyarországon Panoptikum címmel. (A film egy panoptikumban játszódik. A viaszmúzeum tulajdonosa megbíz egy költőt azzal, hogy találjon ki olyan történeteket, amelyeket
