Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Boruzs Katalin - Szabó Géza: A limes úttal párhuzamosan futó sáncrendszer nyomai Pannóniában
78 Új Dunatáj • 2011. július mértékű használhatóság alapkövetelménye mellett mindenütt célszerűen a környéken fellelhető építőanyagokat használták fel. Mint az az útmetszeteinkből is látható, ma már a kövezés nyoma gyakran a rétegekben már nem, csak a szántáson figyelhető meg. Az úttal párhuzamos sánc használati ideje alatt a védett területen kívül az élet a rómaiak számára nem volt biztonságos. Ebből a szempontból rendkívül fontos az egyértelműen azonosított út és sánc nyomvonalszakaszától keletre, Várdomb-Újberek Kövesteleknél megfigyelt, a leletanyag alapján a középső császárkorra datálható épület. A római életmódra utaló tárgyak sáncon kívüli megjelenése azt mutatja, hogy akkorra a védmű már elveszítette jelentőségét. A terepen jól látható volt, hogy a sánc kialakításánál - akárcsak az út nyomvonalánál - messzemenően figyelembe vették a terepi adottságokat. Mindig nyílt terepen, lehetőleg távolabb a domboktól, kikerülve a mély, mocsaras területeket, kiküszöbölve a nagyobb szintkülönbségeket. A nyílegyenes, élesen törő szakaszok természetesen számos esetben keresztezik a szintvonalakat, sőt, ahol lehetett, a védelem fokozására ügyeltek arra is, hogy az út és a sánc közé egy mélyebb, vizenyős terület essen. A Decs, Decsihegy Széked-Alja dűlőben jól látható volt, hogy a sánc nyugati, útfelőli oldalán volt az alján osztott árok. Az általános gyakorlat szerint az árok a támadó felőli oldalon volt, megnehezítve a betolakodó átjutását a sáncon. Hadrianus korától azonban a római harcászati gyakorlatban bevett szokás volt - mint az például a róla elnevezett britanniai falnál, vagy a Fossatum Africae-nál is megfigyelhető -, hogy a védművek külső vonalán helyezték el a töltést, amit mély árok követett, melybe kihegyezett karókat tettek, legbelül, a védett oldalon pedig gyakran fából vagy kőből épített fal is útját állta a betolakodóknak. A korabeli források alapján tudható, hogy a védműnek a közhiedelemmel ellentétben nem a vedelem, hanem az volt az elsődleges szerepe, hogy távolról is jól láthatóvá tegye és lelassítsa a töltés tetején átkelő, rajtütésszerűen támadó lovasokat, akik csak az árok betemetése után juthattak át, és visszafelé megakadályozza az ellenség gyors menekülését, akik könnyedén csak a betörés helyén távozhattak volna. Ekkorra azonban a felkészült római csapatok már az átjáróhoz érhettek. Saját tapasztalatból is tudjuk, hogy a Decsi-hegynél megfigyelt sáncárok kettős osztató kiképzése önmagában is akadályt jelentett a lovas támadások ellen. Addig amíg egy jó lovas a legmélyebb árkon is át tud kelni, már egy sekélyebb árok jól elhelyezett osztóbordáján is könnyen fennakad a ló. A limes utat a folyam felőli oldalon kísérő sánc, valamint árkának az új harcászati taktikára utaló elhelyezése, valamint a 2. század elejére kiépülő lineáris védelmi rendszer alapján valószínűnek tűnik, hogy Fiadrianus idejében építették ki az út nyomvonalát követő külső védvonalat. így vált teljessé Pannóniában is a limes, az a határvédelmi rendszer, amely alapvetően a gyalogos harcmodor szempontjainak megfelelően épült ki.
