Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból
38 Új Dunatáj • 2011. július A történelmi felelősségtudat, a közösségi hűség határozta meg Farkas Árpád költői karakterét, meggyőződése szerint nem egyszerűen a saját nevében beszélt, egy emberi-nemzetiségi közösségi közösség képviselőjeként lépett fel. „...torkig többes szám első személyben” - mondta LászlófFy Aladárnak ajánlott Az átutazó című költeményében, valóban ez a grammatikai forma üt át legszemélyesebb versein. Áldozatos és komoly öntudattal vállalta a közösségi szerepet, annak ellenére, hogy számos költeményének tanúsága szerint szívesen üldögélt volna odahaza, családja körében, könyvei között, s figyelt volna arra a csendre, amely József Attila mottóként idézett verssorai szerint az ő álmaiban is megjelenik. Szavai mögött ott a szelídség, az otthonteremtő igyekezet, valami nosztalgikus vágyódás egy békésebb, nyugalmasabb emberi lét után. Közösségi hűsége, a szülőföld iránt érzett ragaszkodása mégis arra készteti, hogy hangos szóval lépjen fel, s tiltakozzék minden embertelenség ellen. Gáli Ernő, a kolozsvári filozófus (ahogy már több alkalommal idéztem) a „sajátosság méltóságának” nevezte annak a kisebbségi magatartásnak az ethoszát, amely méltatlan helyzetben, veszedelmek között is az emberi és nemzetiségi integritást képviseli. Ezt a méltóságot szólaltatta meg hitelesen, művészi erővel Farkas Árpád költészete is. Ez a méltóság nyilvánul meg verseinek retorikai pátoszában, abban a tragikus színezettel átszőtt küldetéstudatban, amely sohasem kihívóan és harsányan, de a versek morális hangoltságában mindig azt érzékelteti, hogy a költő nem pusztán a maga nevében, hanem népe megbízásából emel szót a veszélyeztetett történelmi és kulturális értékek védelmében. Közösségi ezt a költészet abban az értelemben is, hogy szüntelen dialógusban áll az erdélyi és a magyar múlt, valamint a jelen nagy szellemeivel. Farkas Árpád versei gyakran idézik fel nagy történelmi személyiségek - Dózsa György, Apáczai Csere János, Petőfi Sándor, Ady Endre, Bartók Béla - példáját és tanítását, és még gyakrabban fordulnak közvetlenül az egyetemes magyar művelődés kiváló erdélyi egyéniségeihez: Kós Károlyhoz, Tamási Áronhoz, Szervátiusz Tiborhoz, Sütő Andráshoz, Kányádi Sándorhoz. Ugyancsak figyelemreméltó az a személyes (költői példát és mestert kereső) vonzalom, amely Nagy László költészetéhez fűzi. A verseiben megjelenő személyes üzeneteknek, hivatkozásoknak, kapcsolatoknak megtartó ereje van, a szellemi összefogásban a magányos küzdelmek nagy erőtartaléka rejlik, a vállalt szolgálat mások példájára, munkásságára támaszkodik. A szülőföld iránt érzett ragaszkodás mellett az emberi összetartozásnak ez a tudata jelenti azt a második nagy szellemi értéket, amelyet az erdélyi költő becsül. Alagutak a hóban című költeménye éppen ebben a lélektől-lélekig ható szolidaritásban jelölte meg azt z erőt, amely a hóba és fagyba merülő világban képes létrehozni a közösségteremtő kapcsolatokat, s ilyen módon a megmaradás, a közös remény záloga lehet: „Alagutakat a hóban! / Hű szándék, mozdulat, / törékeny álom, didergő elme / ne éljen a hó húsában / örökre elkeverve. / S ha
