Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)

2011 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Arcképek az erdélyi irodalomból

Pomogáts Béla

ARCKÉPEK AZ ERDÉLYI IRODALOMBÓL

Csíki László

Sokoldalú író volt, számos irodalmi műfajban: a költészet mellett az elbeszélésben, a színi irodalomban, az esszéírásban és a műfordításban mutatta meg tehetségét. Sepsiszentgyörgyön született 1944. október 5-én, szülővárosában, majd a kolozsvári egyetemen tanult, magyar-román szakos tanári oklevelet szerzett. 1968 és 1971 között a Megyei Tükör című lap riportere, majd Bukarestben a Kriterion kiadó lektora, Kolozsváron a Forrás címen megjelenő könyvsorozat szerkesztője, 1980-tól az Utunk rovatvezetője volt. 1984-ben, minthogy a bukaresti hatóságok folyamatosan zaklatták, elhagyta szülőföldjét, Budapesten telepedett le, 1989-ig a Magvető könyvkiadó szerkesztője, 1991-ig a Magyar Napló című folyóirat versrovatának vezetője, ezután szabadfoglalkozású író, illetve a Budapest Filmstúdió dramaturgja volt. Számos irodalmi díjat kapott. 2008. október 2-án, hosszabb betegeskedés után hunyt el. Igen termékeny író volt, több mint két tucat műve jelent meg, ezek mellett Mihai Sadoveanu, Fanus Neagu, Paul Drumaru, Mircea Dinescu és más román írók munkáit tolmácsolta magyarul.

Első verseskönyve: az Esőt kaszáló 1968-ban (Szőcs István bevezetőjével), a Forrás-kötetek között látott napvilágot, ezt követték Kellékek (1972), Szombat. A búvár hazamegy (1977), Kísértethajók (1986), Elhallgatások (1989), A keresztelő (1993) és Lépések, kopogások (1996) című kötetei. Költői pályája inkább az intellektuális vívódásokat jelző nyugtalanság, mint nemzedéktársaihoz hasonlóan a lelki biztonságra valló szemlélet jegyében indult. Eleve meg akart küzdeni azokkal a szellemi kihívásokkal, amelyeket a huszadik század második felét zaklatottá tették. Érdeklődése, olvasmányélményei nyomán nyitottá vált az eszmélkedés kalandjai előtt, mindenekelőtt saját szellemi szuverenitásának megőrzésére, kinyilvánítására törekedett. Gálfalvi Györgynek nyilatkozva a következőket jelentette ki: „Az elveimnek nem feltétlenül, de az életrajzomnak merő ellentéte a gyökeresség. [...] Nekem semmi okom a nosztalgiára. Hamar elszakadtam a családtól, és a szokásosnál jóval élesebb kispolgárpukkasztó kitörésekben harcoltam társadalmi eredetem ellen. Meg akartam valamiben kapaszkodni, de a város /t.i. Sepsiszentgyörty P.B./ nem kínált fogódzót, inkább taszított közömbösségével és tunyaságával; ezért gyűlöltem meg, ahogy a kamasz gyűlöli az apját, mert úgy érzi, gátakat emelt eléje.”1 A sors és a pálya nem nélkülözte a fordulatokat, és az író valamiképpen mindig a meg