Új Dunatáj, 2011 (16. évfolyam, 1-4. szám)
2011 / 3. szám - Hajnóczy Péter: Isten jobbján
18 Új Dunatáj • 2011. NOVEMBER ISTEN JOBBJÁN Két öregúr eddegélt egy étteremben, amely valaha neves kávéház volt. Az egyik öregúr azon tűnődött, hogy az erőleves és a rántott borjúláb után rendeljen-e unikumot, a másik öregúr lényegében ugyanezen töprengett; t.i. a halié, amelyet kitűnőnek ítélt, mivel szinte tele volt haltejjel és ikrával, no meg utána a tejföllel bőségesen leöntött két ököl nagyságú túrógombócot is mesterien tálaltatta a szakács; arra gondolt, tán’ egy nem túlságosan drága, de ebédjéhez méltó konyakot rendeljen-e. A szomszéd asztalhoz eközben letelepedett egy versenykurva és egy kövér, szürke öltönyt viselő középkorú férfi. Aztán sötét lett. Valamivel később már nem volt koromsötét, szürkés árnyak borították a végtelen termet, ahol egy végtelen hosszú acélrúdon acélkampókra akasztott áttetsző zsákokban kéz, láb, orr, szem nélküli emberek kuporogtak. Egytől- egyig mind süketnéma volt. Erezte itt az ember, akár a két öregúr és a vendégek, hogy ez csak valami halovány árnyéka az üdvözülésnek. A végtelen acélrúdon zsákokban csüngő embereknek nem volt egyéb vágyuk, mint a zabálás és a nemi vágy. Négy-ötszáz év elteltével egy csigasoron átvont láncon leengedte őket Megváltójuk s akkor kedvükre zabálhattak valami ürülékalapú, bűzös ételt, s mielőtt ürítettek volna egy másik felé kezdtek kúszni, vakon, arc nélküli emberek és szeretkeztek egymással. Miután ez megtörtént, egy láthatatlan kéz behajigálta őket zsákjukba: újra ott csüngtek ezek a zsákok a végtelen acélrúdon mindegyik a maga kampóján. A két öregúr egymásra nézett. Szavak nélkül is tudták, hogy megrendelik az unikumot és a konyakot. Acélrúdon acélkampókra akasztott vesszőkosarakban kéz, láb, orr, szem nélküli emberek kuporogtak. Mindegyik süketnéma volt. A Kosárembereknek nem volt egyéb vágyuk, mint a zabálás és a nemi vágy. Négy-ötszáz évenként egy csigasoron átvetett láncon a földre engedte őket Megváltójuk a mennyországban a Nagy Fazekas. Enni kaptak. Aztán csúszkálni kezdtek egymás felé, vakon, tapogatózva, hogy szeretkezhessenek. Miután mindez végbement, bemásztak a kosarakba, s újra ott függtek a kosarak az acélkampókon. A Nagy Fazekas pedig lassan kezébe vette a láncot és az Udvözülteket húzni kezdte föl, végtelen acélrúd felé. Aztán mindegyik Kosárember ismét ott lógott a rúdon a maga kampóján. 2 2. Csak kéziratban megmaradt apróbb tartalmi szövegváltozatok- Rókagomba helyett reteklevél- „Az alkimista, akinek sikerült”
