Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Kisistók Judit: "Yorick Pehotnij fogadott fivérek"
86 Űj Dunatái • 2010. MÁRCIUS szét mellett belopakodik a politika is. A feszültség szinte elviselhetetlen, apokaliptikus víziók keringenek, hiszen amint vége a prelűdnek, akkor az embereknek és a kornak is vége. így a zongora fedele koporsófedéllé válik, a természetellenesen ránctalan frakkot viselő zongorista pedig a felsőbb hatalom képviselője lesz, akin a hölgyek és urak élethossza múlik. A bolsevikok is neki vetik alá magukat, akarva vagy akaratlan, hiszen megvárják, míg befejezi a darabot, majd csak azután tűzik szuronyra a résztvevőket. Adyval mutat intertextuális rokonságot: a fekete zongora, mint metafora egyrészt, másrészt a Lédával a bálban kísérteties hangulatát idézi a vers. Ezek után Pehotnij Oroszország asszonyaihoz szól, összehasonlítva így a jelenében élő nőket a régi korok hősies, eszményi asszonyaival. Felrója a jelenkor asszonyainak a közönségességet, és mintha azzal vádolná őket, hogy férfiakhoz fűződő mély kötődésükkel és függésükkel semmissé, lényegtelenné teszik a női emancipációt, melyet a hősies nők egykor bátran kiharcoltak. Az időbeli ugrások által az idő labirintusát teremti meg. Ez a Leningrádi estében is megjelenik az utalások szintjén: mikor felhő-pelenkákról és angyalhúgy-szagról beszél, akkor nagy valószínűséggel az angyalokra mint gyermekekre gondol, így a barokk puttókat foglalja bele a diktatórikus világába („Lenin-ikonosztáz”). Ez felveti a kérdést, hogy ha az angyalok nem tudják magukat ellátni, hiszen pelenkára van szükségük, akkor a kisember hogyan tudna érvényre jutni a személyi kultusszal átitatott korban? Ezen az estén minden a pusztulás felé mutat: alvadó sötét tócsái (vér), vagy a bérházat kirágó fényférgek, akik éhüket halottakkal kívánják csillapítani. Pehotnij ezek után A tengerhez megy, ahol ugyanúgy letekint a végtelen vízre és átérzi az egész, átfogó időt, saját múltját, jelenét és jövőjét, ahogy József Attila is átérezte a Dunánál. Baka tengerről alkotott képe szöges ellentéte a romantikus tenger-képnek, az elvágyódásnak, a népek forradalmi tengerének, ezzel ellentétben ez egy gyűlöletes nyáltenger, melyből Pehotnij szeretne szabadulni, „elpárologni”, ám nem teheti, nem menekülhet hazájából. Az egyetlen menedék saját apró világa lehet - ahogy A szigetekre szánon című versben is megmutatkozik. Az idővel való játék itt is megjelenik, ugyanis a szán az orosz romantika egy eleme volt, többek között Puskinnál is. Ebből a szánból aztán zötykölődő trolibuszülés lesz, a romantikus elvágyódás (ami egyébként Bakánál igen szokatlan!) célpontjából, a szigetből pedig kis lakás, ahová mégis beszivárog a külvilág nyomasztó terhe. Az időjátékot verbalizálja is In modo d’una marcia című művében, eleinte csak utalásokat tesz („Vörös Nyíl”, mely régen Moszkva és Leningrád között közlekedő gyorsvonat volt), ám az utolsó sorokban összefoglalja e labirintus lényegét: „Nem a Múlt, se Jövő - a Jelen”. A.zzú, hogy ezen időviszonyok megnevezését nagy betűvel kezdi, még nagyobb nyomatékot ad nekik. Az Alászállás a moszkvai metróba cí
