Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Magyar Vivien: Baka István összetett istenképe
Szárnypróbák Baka Istvánról ■ Magyar Vivien 53 válik a háborúval, ő maga lesz ez a visszataszító, elítélendő és legtöbb szempontból felesleges, tömeges bűn. Ugyanakkor azzal, hogy materiális, megfogható emberi testrészeket tulajdonít neki, közelebb hozza a valósághoz, és ezzel a háború tragikuma is realisztikusabbá, hihetőbbé, és így még borzalmasabbá válik: valóban létezik ilyen mértékű kegyetlenség. A lírai alany nem érti, hogy miért ez Isten akarata, vagy talán nem is akarja, csak kicsúszott a kezéből az irányítás? „Ezt akartad, Uram?” Feltételezi, hogy Istennek az a célja a háborúval, hogy megleckéztesse az embereket: „Ezt akartad Te, aki mint spongyát vetted kezedbe a világot, és letörölvén véle visszavont parancsolataidat, most utolsó csepp vérünk hulltáig csavargatod?” Tehát valamikor ezelőtt az Isten közönyösen viselkedett, korábbi parancsolatait visszavonta, elfelejtette, sorsára hagyta a világot, majd ismét feleszmélt, parancsait újra életbe léptette, és súlyos megtorlást tervez a háború formájában a világ bűneiért: „A világ besoroztatok.” Tervének megvalósítása azonban akadályba ütközik, mert vannak olyanok, akik ellenzik a háborút, a mészárlást amelyet Isten az emberek közt egymással akar elvégeztetni, és szembeszállnak vele: „remeg a kardod, Isten: MOST ÉN KÖVETKEZEM?” Ady az Ember az embertelenségben című művében saját testrészeinek sebzettségén keresztül mutatja be a háború szörnyű mozzanatait: „Szivemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte.” Szintén Isten hibájaként, baklövéseként, gyengeségeként fogja fel, hogy teret ad a háború pusztításának: „az Isten néha milyen gyenge” Ahogyan Baka versében, a lírai én itt sem a pusztítók, hanem a pusztulok, az áldozatok, a halottak oldalán áll. A Háborús téli éjszaka ötödik részében az Isten börtönőrré változik, az egész világ a foglya, égető tekintete végigsöpör a rabokon: „...átsüt a gyertyalángon a börtönőr szeme: Istené. Égek benne, és égnek könyvlapok, lobognak bibliám lapjai, lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mint máglyán a holtak - ” Az alany a saját környezetében érzi magát bebörtönözve, csapdában, a körülötte lévő tárgyak rácsokra, ketrecre emlékeztetik: „Ágak csapódnak ablakomba, mintha a Semmiből lecsüggve kalitka imbolyogna, az verdesné az üveget rácsaival. Vergődik benne foglya:a téli éjszaka. Ki szabadítja ki? Ki szabadít meg engem? Ágak csapódnak ablakomba, mintha ketrecem rácsai.” Más verseiben is megjelenik az ember mint rab, és a föld mint börtön. A Székelyek című versben azt mondja, hogy „... minket jégveréssel szögezett e földhöz az Úr”, a saját otthonunkban tart fogva, a földre száműzött minket és hiába próbálnánk menekülni, nincs hova. Egész földi életünk során őriz minket ebben a kalitkában, és kajánul figyeli szenvedésünket, kitörni vágyásunkat: „Villámlik - martalóc-vigyorba rándulnak újra az egek!’
