Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 1. szám - Fried István: Imagológia-komparatisztika
20 Új Dunatáj • 2010. március kelteti, nemkülönben a több nyelvből eredeztethető névadás segítségével él azzal az eszköztárral, amit a kutatás joggal tekint „szecessziós”-nak, és amely 1890 és 1918 között nemcsak a képzőművészetben mondható általánosnak, hanem amelynek meghatározó jegyeit az irodalomban is ki lehet mutatni, különösen fontosnak tetszik jelenléte az iparművészetben. Miroslav Krleza regénye félreérthetetlenül tulajdonítja az Osztrák-Magyar Monarchia „vidám apokalipszis”-ének a művészeti szemlélettel rokon életfelfogást, amelyet ugyancsak a Hermann Brochtól származó „értékvákuum” jelöléssel szoktak illetni.18 Mindez természetesen a saját és az idegen regénybeli viszonylataira is hatással van, csakhogy a „Hassliebe” (a gyűlöletszeretet) Ady szerelmes verseiben is föl-fölbukkanó személyiségvonása a regényből szintén visszaköszön, miként a „menthetetlen én” szintén ebben az időszakban tematizált figurája is ott érezhető a szereplők egy részének megítélésében. S bár a Zastave nem leplezi azokat a horvát-magyar (politikai és gazdasági) ellentéteket, amelyekre az apa és a fiú eltérő módon reagál, mégsem a kizárólagosság elvei szerint jár el a regényíró, az ítélkezést (nem a költői igazságszolgáltatás értelmében) átengedi szereplőinek. Már csak azért is, mert a horvát tudatú fiatalember eszmélkedésébe a magyar radikális eszmék is belejátszanak, jóllehet a politikai és gazdasági ellentétek megoldására, megnyugtató kiegyenlítésére nincs esély. Krleza mégsem a saját és az idegen merev elhatárolásában mutatkozik érdekeltnek, elbeszélőjével és szereplőivel a saját és az idegen olyan viszonylatait mutatja be, amelyeknek révén a valóságosan létező nemzeti megosztottságon túl a megértés akarása, a „belátás” kudarca mutatható föl legnagyobb veszteségként. Jóllehet a szecesszió és a kései szimbolizmus ebben a régióban a felemás módon áttörő modernség irányzataként könyvelhető el, a Zászlók elbeszélője mégis ebből a modernségből merít erőt az elbeszéléshez, még inkább a leíráshoz. Leírásaiban roppant mennyiségű hordalékanyag fedezhető föl, a véget érni nem akaró felsorolások szinte hiánytalan leltárt készítenek arról az anyagi és szellemi kultúráról, amelyben és amelynek ellenében a regény horvát fiatalembere megéli saját nevelődésének regényét, amelyben jócskán kap helyet nemcsak az apai örökség emlékezete, hanem mindaz az idegen is, amelynek tagadása, amelytől elfordulás nem zárja ki „megélését”. S hogy ez az „idegen” nem azonosítható pusztán a „magyar” és/vagy az „osztrák” tényezővel, azt a Zászlók ötödik kötete igazolja vissza, a - mondjuk így - balkáni elem előtérbe kerülésével, az újabb félreértések felbukkanásával. Talán ez a rövid elemzés felfoghatóvá teszi azt a munkahipotézisemet, miszerint az imagológiai vonatkozásokkal rendelkező elemzés nem kizárólag a művek „ideológiai”, eszmetörténetileg vizsgálni érdemes szintjén hozhat ismereteket, hanem egyfe18 Hermann Broch: Hofmannsthal und seine Zeit. München 1964.
