Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Juhos Csongor: Szatmári- Juhos Lászlóról: Apám szobrász
Szatmári Juhos Lászlóról APÁM SZOBRÁSZ... Egy nagy, sűrű ember. Tekintete egyszerre nyugodt és nyugtalan, tartózkodó és kihívó. Ősz bajsza alatt megbúvó mosolya azoké, kik ismerik életét. Óriási keze és ujjai között- mint megannyi mintázófa alatt - végtelen történetek öltenek formát a forró bronz sistergő, lángoló misztikumában. Egy titokzatos benső világ történeteit mintázza, melyeket az izzó fém - sokszor kiszámíthatatlan - útjai tárnak elénk. Vannak, akik mesélnek gyermekeiknek, apám szobrokat csinált nekem, rólam, rólunk. Festett is... így sokasodtak a pucér lurkók a vásznakon, a polcokon. Mivel ezek a fiúcskák nem voltak egyedül, minden új darab, újabb talányt jelentett... Kik ezek itt körülöttem? - tűnődtem, mert persze, gyermeki egocentrikus felfogásomtól vezettetve kétségem sem volt arról, hogy a kompozíciók központja én vagyok. Gyere, segíts apádnak, - hallottam sokszor - gyúrj ad te is! És gyúrtuk az agyagot ketten: én készé-kuszán, ő biztosan, kezemet irányitva, utánam simítva. Hiszen ez mi vagyunk!- fedeztem fel csodálkozva, ahogy a bucni kezdett formát ölteni. „Igen, mi” - minta az apám. így formáztuk egymást; ő engem, én őt. A többi kép, szobor sem volt kevésbé titokzatos. A házak, a tájak, a misztikus állatok, a férfiak és a nők furcsán, lehetetlenül egymásba csavarodva éltették képzeletemet. Hogy is lehetett volna másképp, mikor a műterem egy sarkában - ahol a szünidőim javát töltöttem - Szent György gyilkolta a sárkányt, a másikban pedig Szalóme kínálta Keresztelő Szent János fejét a tálcán? Ebben a környezetben az ember örök témái a cizellálás bronzporával és az öntés füstjével ivódtak belém. Kamaszon is sok időt töltöttem apám műtermében, nem mindig önszántamból. De ahol a segítség elkel, ott mindenki fogja meg az eke szarvát még akkor is, ha az ekét kerámia bikák húzzák. „Add a fogót, hozd a kalapácsot!” - hangzottak a vezényszavak sokszor nyersen, szárazon. „Hol a fogó, hol a kalapács?” - toporogtam a munkapadokra felhalmozott össze-vissza szerszámhegyek között. Azután apám - türelme fogytán - letolta fejéről a hegesztőmaszkot, és kapásból kihúzta a bronztörmelék alól a kalapácsot, lábával pedig egy halom papír alól odakotorta a fogót. Közbe rám se nézett. Évek teltek el néha dühös, néha elkeseredett pillanatokkal vegyítve, de valahogy - magam sem tudom, hogyan - ráéreztem a dolog nyitjára. Talán nem volt más választásom.
