Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - N. Horváth Béla: Kétely és szerep: Illyés Gyuláról
64 Új Dunatáj • 2010. december módok. Az egyik leginkább hangsúlyos motívuma ez időszaknak is a szerep , a történeti szükség által kikényszerített vagy vállalt, visszaigazolt vagy méltatlanul megtagadott magatartásmód tisztázó belső vitája. Az egyik póluson helyezhető el a Várakozások, ez az élettörténéseket rendszertelenül összegző, nagy lélegzetű vers. A beszéd grammatikai alanya ugyan változik, közelít és távolodik az éntől, a szubjektív kinyilatkoztatástól, ám valójában mégis a verstörténés összes mozzanata az én-ből származik, s rá vonatkoznak a reflexiók is. A vers nagyobb része az egyén sors- és léttörténetének felidézése. Az élet eseményeinek biografikus sorozata és a lét rendjének (szabadság, rabság, élet, halál) személyre vonatkoztatott érzékeltetése együtt rajzolja meg a létezést. S ebben a történetben helyezkedik el, különböző pozíciókban, a szerep. Az első megfogalmazásban ugyan a moduláció és a mondottak igazságtartalma látszólag ellentétben áll, ám a kérdőjeles forma csak a retorikus beszéd hozadéka, nem kérdőjelezheti meg a kinyilatkoztatást: „De meddig lehet várakozni ? Meddig szabad még várakozni, ha árulás lehet a várás, ha várakozni: gyávaság?” A második értelmezéssor ugyanezt az egyértelműséget mutatja, s egy hasonlóan retorikus, egymást erősítő, megnevező metaforikus lánc segítségével: „Várni, az a mustból a bor. Várni, az a kenyér, ahogy kel. Várni, a rend jut uralomra. Várni, hisz a rossz is elmaradhat.” Ez a fogalomhasználatában is patetikus, némiképp romantikus beszédmód a várás, azaz a jövő, azaz a „rend” világának bizonyosságát jelzi. A visszavetített, az élettörténések sorába nem szervesen belehelyezett szereptudatot, és az ezzel ekvivalens jövőképet árnyalja, - de nem visszavéve a neki tulajdonított igazságtartalmat - a jelen, az öregedés, a kortársak fogyatkozása: „Csak együtt várni volt vigasz, tettre készen ama jövendőt! Egy-egy nemzedék egy közös várakozás.”
