Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - N. Horváth Béla: Kétely és szerep: Illyés Gyuláról
N. Horváth Béla • Kétely és szerep 61 Jelen tanulmány az életmű két részletére figyelve kívánja megmutatni, hogy a harmincas évek publicisztikájában a kollektív identitás, a paraszti-falusi értékvilág egyáltalán nem repedésmentes, kétely nélküli. Másrészt a kései költészetből hozva példákat, arra kíván figyelmeztetni, hogy a szerep, a költői mindenesség sem a kinyilatkoztatás naiv boldogságával töltődik meg. Ellenkezőleg, a bizonytalanság, az elbizonytalanodás adja meg a szerepértelmezés kereteit. Illyés szerepértelmezését mutatja a parasztság sorsának felvállalása is, az a költői magatartás, amelyet Lackó Miklós találóan „megrendítő rögeszmének” nevez. „Párizs tett magyarrá” nyilatkozta egyszer, aforizmatikus tömörséggel magyarázva azt a fordulatot, amelyet már kortársai is olykor az avantgárd vagy realizmus vagy-vagyaként vetettek fel. Bár éppenséggel ez sem lenne kirívó mozzanat, hisz Kodolányi vagy József Attila pályamódosulásai, Babits finom korrekciói, Németh László újra-nekibuzdulásai is a kor bonyolult valóságának tükrei, Illyés azonban az avantgárdot is, igaz egyre áthangszerelve, átmenti új korszaka műveibe. A korabeli kritikában vissza-visszatérő „pusztafi” minősítés egy magatartást kíván jelölni, holott a puszta számára azt a szülőhelyet jelentette, amely nemcsak vonzotta, de a sivárság, a gazdasági leépülés jelképe is volt. E dichotómia forrása kétségkívül a Párizs-Ozora kontraszt, amely viszont nemcsak a világlátás szintézislehetőségét kínálta. Hazaérkezvén, a művész-, az értelmiségi szerep újraértelmezésének igénye is ebből a nézőpontból merült fel, s izzott fel aztán az autentikus népszolgálat tisztázó kételye. „Hogy mi fejezi ki a nép hangját, az nekem is gyötrelmes kutatás, pedig én is belőle kerültem ki, és nem tagadom, bennem is megvan a törekvés, hogy képviseljem, ha nem is ott és nem is olyan formában, ahogy te” - írja egyik osztályostársának 1933-ban, élesen elhatárolva magát a paraszti őserő abszolutizálásától. Az ez idő tájt keletkezett kritikák, vallomások hűen rögzítik azt a belső küzdelmet, amely az azonosulás hite és az értelem kételkedése között feszült. A Magyarok 1933. szeptemberi részletében egy hazalátogatás élménye kapcsán olvasható: „...elgondolkoztat és lever a kezdeti feszültség is, amely évek óta minden hazatértemkor ijesztően megismétlődik velem, azóta mindig, amióta első ízben nem csizmában és zekében jöttem vissza ebbe a faluba.” A „Mit láthatsz meg te a világból” kételye, a közösségéből már kivált, de azzal érzelmi azonosságot vállaló értelmiségi tépelődése formálja át azt a szerepet, amely kezdetben Illyés Petőfi-képével egyezett. A Terbe Lajos könyvét értékelő kritikájában is felmerülő kérdésre („Hogyan képviseli a költő a környezetet... amelyhez rendszerint csak gyermekkora vagy szülei révén van köze?”) mérvadó értékű Petőfi-értelmezés válaszol. Abban, hogy Petőfi a nép felé „fordult”, Illyés a legfontosabb momentumként demokrácia-, forradalomigényét, izzó király- és arisztokratagyűlöletét tartja számon - azaz népiségét nem a származás okán eredezteti. Ez a polgári eszmeáramlatokra visszatekintő
