Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Tverdota György: Babits és Illyés kapcsolata
Tverdota György • Babits és Illyés kapcsolata 55 vagy akár még az uradalmi istállóba is képletesen belépő Babitsban, mert biztos lehetett benne, hogy viszont a másik oldalról a kultúra iránti nyitottságot és odaadást fog tapasztalni. A vendég a sárga ernyős lámpa fényében olvassa fel füzetét, miközben feketekávét szürcsöl, s szívesen szívja magába a szivar illatát és a feleség cigarettafüstjét: „Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül hogy a népet. Tud magasra szállni és lágy maradni s gyengéd; szeretetet és igazságot sugározni Dózsa seregében.” Gyönyörű ez a harmónia. Talán túlságosan is szép. Ha egy kissé ünneprontó lennék is, nem tudom megállni, hogy megjegyezzem: Babits mai szemmel kissé túlértékelte a Három öreget, s elhamarkodva ítélte oda szerzőjének a Baumgarten-díj mellé az Arany János-i és shakespeare-i babérokat. Minőségérzéke nem működött hibátlanul, személyes érzelmek zavarták tisztánlátását. A szelíd dunántúli dombok és lankák nosztalgikus emléke is hozzájárult a mérleg megbillenéséhez, a táj látványáé, amely persze azonos szegény és gazdag, a cselédek és a lateiner réteg gyermekei, a sznobok és parasztok, sőt a kastély és a cselédsor lakói számára is. Amikor azonban Illyés a művészi próza nyelvén mutatta meg a nagyvilágnak szülőföldjét, s annak lakóit, a puszták népét, akkor Babitsnak a táj otthonossága mögött a szegénység világától való eredeti idegenségét, a társadalmi egzotikum tapasztalatát is be kellett vallania. Tudatosítania kellett a légvonalbeli közelség ellenére azt a nem jelentéktelen társadalmi és kulturális távolságot, amely a szekszárdi emeletes házat és a felsőrácegrespusztai cselédsort elválasztotta egymástól: „Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés új könyvének, a Puszták népé-nek is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedezőutat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.” Páradanul gazdag és hiteles vallomás ez Babits tollából, annak a nyitásnak meggyőző igazolása, amit a Nyugat a népi irodalom felé tett, annak a nyereségnek a leltárja, amelyet ezzel a nyitással a modernség nagy múltú orgánuma begyűjthetett. A nyereség, a társadalmi érzékenység szélesebbé és mélyebbé válása magának Babitsnak személyes szellemi és erkölcsi gyarapodására is szolgált: „Mit jelent az, hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent: úgy érezzük magunkat, mintha valami idegen, egzotikus és primitív néptörzs életét pillantottuk volna meg, pedig a legigazibb magyar fajta ez.” Nem csoda hát, hogy Babits mindvégig nagy megbecsüléssel és töretlen bizalommal támaszkodott fiatalabb társára, megosztva vele a Nyugat szerkesztésének gondjait és magánéleti problémáit is.
