Új Dunatáj, 2010 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2010 / 4. szám - Gintli Tibor: A Babits-líra viszonya a modernséghez
Gintli Tibor • A Babits-líra viszonya a modernséghez 19 dat vádját vélelmezem. A poéta doctus gyanús, régimódinak tetsző szerepét magára öltő költő, aki a 20. század elején folytonosan az antikvitást idézi meg, mintha egy idejétmúlt klasszicizmus testesítene meg a költészetétől idegenkedők szemében. Babits költészetének leértékelődése részben egybeesett az irodalmi hermeneutika magyarországi térnyerésével, ami gondolatmenetünk szempontjából azért fontos körülmény, mert ennek az elméleti iránynak az irodalmi gondolkodást megtermékenyítő hatása jelentős részben éppen a hagyomány fogalmának átértelmezésében rejlett. A tradíciónak ez a felfogása a kulturális örökséget nem meghaladhatatlan, örök értékű mérceként, kincsek statikus tárházaként értelmezi, hanem folytonosan alakulásban lévő folyamatként, melynek keretében a későbbi interpretációk tevőlegesen átformálják a múltbeli alkotást, azaz az egykori, a múltbeli folytonosan keletkezik. Az értékőrzés programját megfogalmazó Babits számára a leegyszerűsítő értékelések a hagyomány őrének szerepét osztották ki, holott a szerző hagyományfogalmának nyitottsága mellett számos érv említhető. Elsőként szóba hozható, hogy Babits első köteteiből több olyan szöveghely idézhető, amely kifejezetten ezt a dinamikus tradíciófogalmat tematizálja. A Levelek Iris koszorújából nyitó verse az egész kötet egyik legfontosabb ambíciójaként jelöli meg, hogy „a dal is légyen örökkön új, / a régi eszme váltson ezer köpenyt, / s a régi forma új eszmének / öltönyeként kerekedjen újra” - s ami ennél sokkal fontosabb, poétikai és tematikai változatosságával meg is valósítja ezt a programot. De idézhetném a Homérosz című verset is a következő kötetből: „O könyv, amelybe ezrek álma révedt! / Dús serleg, melyet Héphaisztosz gyártott, / S melybe ajkat hajdan annyi király mártott, / hogy száz király szájíze beleévedt. // Téged miként a jó bort lassú évek / minden század külön zamattal áldott.” A vers Homérosz világát megidéző képszerkezete és beszédmódjának finoman archaizáló intonációja nem fedi el azt a centrális pozícióba helyezett állítást, mely szerint Homérosz költészetének gazdagsága éppen az eltelt időben keresendő. A megszokott toposszal szemben, amely a műalkotás értékét éppen abban látja, hogy az idővel szemben, az idő ellenére őrzi meg nagyságát, itt arról olvashatunk, hogy a műalkotás az idő által válik egyre gazdagabbá. Homérosz költészetének befogadói az évszázadok során új értelmezésekkel gazdagították a görög költő epikáját, akárcsak a bor zamatát a serlegbe beivódott ízek. Mindez azt jelenti, hogy a vers lírai énjének nézőpontjából tekintve a 20. század nem magát a puszta homéroszi művet olvassa, hanem Homéroszt és a tőle immár elválaszthatatlan értelmezési hagyományt. A mű befogadása tehát elképzelhetetlen a hatástörténeti tudat nélkül. Ezt a szemléletet az sem érvényteleníti, hogy a szonett tercinái visszahoznak valamit a jelen és múlt szembeállításának tradicionális sémájából, ugyanakkor Homérosz fölényét éppen az általa megtett hajóútban, azaz az idő gazdagító erejében jelöli meg a költemény zárlata.
