Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai

12

Űj Dunatáj • 2009. március

sül: „s minden hűhó végül is hiába”. Lezárul-e a történet ezáltal? Hiszen a belenyugvás, a rezignáció, a föladás hangjai zendülnek meg, csöndesen, nem rappszódikusan, józanon. Csakhogy az Elmúlás a kötet közepén található, a versek elrendezése egyetlen másodpercig sem kíván megfelelni a történések kronológiájának. Minthogy minden vers emlékezés egy pillanatra, egy jelenésre, egy aktusra (a kötetben főleg az aktusra), rekonstruálódnak és kevésbé konstruálódnak az események, a személyiség önmaga szemlélése közben hol ezt, hol azt kapja ki a történések rendjéből, hol ide, hol oda fordul (ön)igazolásért, részint átpoétizálja emlékeit, azaz versként jeleníti meg, részint eltávolítja a felülpoétizálás kísértésétől, jóllehet a szonett-forma szirénhangjai az érzelmesebb megoldások felé csábítanák. Ehelyett marad a szintén különböző vershelyzetekben felcsillanó humor:

Egy lyukon annál súlyosabb világba

bújtunk egy kedves, dolgos délután... (Otthon I.)

míg e látomás

darabjaira törve száll szitálva,

egy lyukon ennél súlyosabb világba. (Mozaik)

Körénk tucattal gyűlt a mell s a láb,

míg ájulásba kergettük magunk,

s kétszer olyan méllyé lön lyukunk. (Otthon 2.)

Csendrappszódia: a kötet záró, terjedelmét és nekiszánását tekintve a legigényesebbnek látszó, helye szerint összegző verse. Egyben az elhallgatás bejelentéséé, hogy erre (minthogy ez az első versszakban olvasható) a versegész cáfolatul szolgáljon. Az egyes szám harmadik személy emlegeti az elhallgató költőt. A rapp nem a csöndesebb műfajok közé tartozik, egyetértő, együtthallgató, együttkiáltó közönséget céloz meg, az elhallgatások tárgyainak indulatos felsorolása, a keretes szerkezet az önmagába viszszatérő, de önmagának korántsem elég gondolkodásról tudósít, a múlttól és jelentől való megszabadulás vezérli, elfúló kiáltását a vers utolsó versszakában a háromszoros satöbbi (az egész világ, az ismert meg az ismeretlen, a közeli meg a távoli, a személyes meg a személytelen, a költői meg a költőietlen?) artikulálja, hogy első lezárásul nyomatékosítsa: „Ezt fogom most szépen elhallgatni”, azaz a folyamatos jelenben, mely tagadása (mindenféle?) jövőnek. Második lezárásul meg a hosszú gondolatjelek közé iktatott CSEND íratik. A többi (meg a satöbbi) valóban néma csend. Ám ezt a kötet tartalomjegyzéke követi. Az olvasást kezdhetjük elölről.