Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
8 Űj Dunatáj • 2009. március fontolni lehetne külső lektorok bevonását is (ez, igaz, pénzkérdés is, a mai pályázati úton szerzett összegek nem túlságosan adnak erre lehetőséget), akkor feltehetőleg a továbblépés is könnyebb lenne. Ugyanis folyamatos kritikára a sorozat nem számíthat. Erdélyben azért, mert a viszonylag kevés irodalmi folyóiratnak igen szerény terjedelmű a kritikai rovata, ott több szó esik a befutott magyarországi és erdélyi szerzőkről, nemigen szoktak tekintélyes irodalomtörténészek elsőkötetes szerzőket tanulmányozni, a kötetek hozadékát mérlegre tenni, esetleg rámutatni a „gyermekbetegség”-ekre. Nekem magamnak is akadt olyan tapasztalatom egy budapesti folyóirat szerkesztő hölgyével, hogy ilyen ajánlatomat elutasította, kijelentvén: csak „jelentős” szerzőkről közlünk kritikát. Egy másik, ezúttal véletlenül nem budapesti szerkesztő meg azt válaszolta, hogy elsősorban saját szerzőik műveit ismertetik, és csak kivételes esetben íratnak másról. Az elsőkötetesek nem szoktak „kivételes eset” lenni. Visszatérve a sorozathoz: a sorozatszerkesztő (talán túl) egységes arculatot igyekszik kölcsönözni a köteteknek, ügyel arra, hogy mind a verses-, mind a novelláskötetek legalább két ciklusba sorolják a publikált anyagot, a kár lehetővé teszi ezt az anyag, akár nem, a kötet hátlapján legyen egy idézet a szerzőtől és néhány, valóban lényeges életrajzi adat. A többi már szorosabb értelemben véve az „irodalom dolga”, a sorozatot végigolvasó igyekszik fölfedezni és/vagy megkonstruálni a közöset, hiszen nagyjában egészében azonos korosztályú fiatalok szólalnak meg (talán csak néhány esetben számolhatok be tíz esztendő korkülönbségről); elvileg hasonló vagy azonos életérzést kellene (?) sugározniok a köteteknek, valamiképpen a közelebbről nehezen meghatározható „erdélyiség” nyomaira kellene (?) bukkannunk. Csakhogy a hasonló magyar és más nemzetiségű fiatal irodalomba beleolvasva, könnyedén odavetve akár a globalizálódás irodalmi alakzatai is föltárhatóak volnának, kissé komolyabban fogalmazva, a költészeti váltás igénye számos hasonló reakciót hív elő, kultúra és szubkultúra merev határainak szétmosása nagyon kevéssé jelentkezik „nemzeti” sajátosságként, a „posztmodern” még inkább a posztmodern utáni költői létezés dichotómiái szinte mindenütt részint a szerelmi tematikának olykor a trivialitásba fordítását eredményezik, részint annak a közbeszédnek esetleg nemcsak a szereplők párbeszédeiben, hanem az elbeszélői szólamban való tartós jelenlétét, amely mindenféle „viktoriánus” elképzelést csak gúny tárgyává tud tenni. Továbbá: a technikai civilizáció benyomulása az intim szférába felerősödött az írás módjának megváltozásával, a technikai segédeszközök az írás részévé, nem egyszer társszerzővé lépnek elő. Itt most a zenei téren történő szocializáció következményeire nem térnék ki, jóllehet ez nem csupán az irodalomba a romantika óta betóduló zenei műfajok és műformák
