Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 1. szám - Kolta Dóra: "Vagyok fény-ember ködbe bújva"

68

Üj Dunatáj • 2009. március

S fogtam legvadabb paripád S nyargalásztunk S ma is dobban.

(Hajh, Élet, hajh)

A rohanó fekete mén hangját nemcsak a dob adhatja vissza:

Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.

Fusson, akinek nincs bora,

Ez a fekete zongora.

(A fekete zongora)

A hangszer a viaskodó táltos eszköze („Tornázó vágyaim tora), az áldozati szertartás kelléke („Boros, bolond szívemnek vére / Kiömlik az ő ütemére”), s ritmusa juttatja el a táltost az extázisig („Vak mestere tépi, cibálja”). A halálba vágtató fekete zongora szinonimája „Az én koporsó-paripám”. Hangszerként is funkcionál, hiszen „álomfickó/... Dobol egy fekete koporsón”, s lóként kell ösztökélni:

A bal kezemben a véres kantár,

Suhogó ostor van a jobban.

Gyí, gyí, kergetem a koporsót.”

(Az én koporsó-paripám)

Igazi táltos-száguldásról van itt szó. Éjfélkor, vérvevő álomfickók parancsa kényszeríti a táltost az utazásra, s a fokozódó ritmusban a koporsó átalakul, míg végül az utolsó versszakban konkrét szimbólummá válik: „Vágtass azzal a táltos-lóval”.

A történelem előtti műveltségek, a mítoszok kutatói a jelképeket tartják vizsgálatuk legfontosabb tárgyának, hiszen ezek segítségével lehetünk képesek a gondolkodás csírájáig hatolni. Herbert Kühn a jelképet összefoglaló, az itt és mosttól megváltó, a maradandót, az örök létezőt, a tapasztalat felettit szemléltető igazságnak tartja. „A jelkép az egészre utal, a középre, a legmagasabb Magasságra, és abban áll a kihívása, hogy megszólít, elkötelez, végül, hogy erkölcsi tartalma van.”14 Több, mint 40 000 éve, az utolsó eljegesedés idején feltűnő cro-magnoni ember alkotta meg elsőnek a Földön a jelképeket. „Jung abban látja okát a mítoszok és mesék világszerte tapasztalható hasonlóságának, hogy a lényegükben örök, de történeti vetületűkben változó, a kollektív tudattalanhoz tartozó belső képek révén ható lelki energia irányítja őket. Eszerint a kifejezés elsődleges eszköze a képnyelv. Valaha jelölő és jelölt szorosan egymáshoz tapadt, az önkényes, tartalmatlan szóképzés a nyelvhasználat későbbi szakaszának a jellemzője. Amikor még kép és hangképe fedte egymást, tisztább, mélyebb, egyértel