Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Vilcsek Béla: A jelen(lét) embere
ViLCSEK Béla • A jelen(lét) embere 55 Turczi István pályakezdése óta lényegében ugyanazt írja, és ugyanúgy írja. Valóban teljes költői vértezettségben indítja pályáját, s voltaképpen azóta is ennek a végezettségnek a birtokában alkot. Idejekorán kialakít és azóta is biztonsággal alkalmaz egy sajátos, egyszerre kötött és kötetlen versbeszédet, amelynek legjellemzőbb formája a - verstanászi nyelven szólva - hol rövid vagy hosszú sorokat váltogató, hol ütemhangsúlyos vagy időmértékes mértéksejtelmeket tartalmazó, hol erősebb vagy gyengébb sorhatárolást (rímsejtetést) alkalmazó lazított vagy sortagoló szabad vers. Formai értelemben is az átmenetiség, a köztesség érzékeltetése az alapvető cél tehát. Ezért lehetséges az, hogy a versként tördelt szövegek akár ritmusos prózaként vagy versprózaként is olvashatók, a kötetzáró prózai vagy ritmikus prózai szövegrész pedig joggal használja a „vers” műfaj megjelölést (Apokalipszis, most - avagy 10 vers az élőben közvetített halál árnyékában. 2001. szeptember 11-16. -). Ez utóbbi, a kötet csúcspontjaként, a történelem kivételesen tragikus időpillanatában, élet és irodalom teljes egymásba fonódását jeleníti meg. Az író a kolozsvári lap számára próbálja indokolni, hogy miért azt a bizonyos tízet választotta a huszadik század legszebb verséül. Legszívesebben az irodalom semmi mással nem pótolható, klasszikus szépségeiről értekezne, miközben a szeme előtt a hírtelevízió szörnyű, rémisztőén valóságos képsorai peregnek. Az igazán katartikus felismerés annak a Vas István-i gondolatnak a megértése, hogy a legnagyobb rettenet közepette is költő számára az egyedüli hit és kapaszkodó nem lehet más, mint maga a vers, a mű megszületése („Itt győzni fog minden enyészeten/ A Szépség.”). S ez pontosan visszavezet a kötet élén álló vezérvers, már címében is jelzett körkörösségéhez {írni vs. Inri), melyből művész számára az egyetlen kiút, az egyetlen még rendelkezésre álló lehetőség: maga az írás; az alkotás teremtő „bosszúja”. Se még, se már. Időszomj. A van: tanulságnak kevés. Benne talán, de ha igen: eredj már. A torkot egy kéz szorítja láthatatlanul. Fecskék hasítják a szív üvegét, s az út mentén álombéli fák... Rögeszmerend.
