Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 4. szám - Samu Attila: Eternitlaptól az aeternitasig
Samu Attila • Eternitlaptól az Aeternitasig 35 hívnak, sikerrel kimenekülni - és neki efelől kétségei voltak, és joggal... -, nos akkor „bekövetkezik” a Kelet-Európa. Tehát ő abban az optimista hitben nem osztozott, amiben a Mészöly és sokan mások, a legtisztességesebb, a legjobb emberek is, hogy Közép-Európa (a Szűcs Jenő-féle fogalom szerint) tulajdonképpen nem más, mint egy „elrontott Nyugat-Európa”, amit szerencsés történelmi körülmények között sikerül kibiccenteni, visszabillenteni, visszarakni arra a helyes útra, ami a Nyugathoz kapcsolja; és a Keletnek ez a borzalmas varázsa, ami hol török, hol orosz, hol tatár megszállásban és kizsákmányolásban részesített bennünket, ez megszüntethető. Ő (ti. Baka) attól rettegett, hogy nem: Kelet-Európa árnya túl erős, az ránk fog borulni. Tehát az egyik lehetőséget, amely ma is nyitott, hisz ma se tudjuk, hogy ki tudunk-e mászni a saját borzalmas múltunkból, amely Mohács óta gyötör bennünket. .. vagy a tatárjárás óta vagy az isten tudja! de mindenesetre elég régen... Ő a hangosabb hazafiak közé tartozott - s ez a szó ez esetben természetesen azt jelenti, hogy mélyebb s nem azt, hogy nagypofájú -, akik szenvedélytelenül, de élesen rámutattak a balkáni és kelet-európai variánsra: az emberevés, a tökéletes nyomor, a kelet-európai diktatúra perpetualizálódására. De Baka keleti tapasztalatainak érzékeltetésére hadd meséljek el egy rémtörténetet - s aki szeret rémtörténeteket olvasni, olvassa el az egészet Hosszúlépés című kispróza-kötetemben: Sziktivkár a szibériai-félszibériai város, ahová mennem kellett egyszer egy „nemzetközi” konferenciára, és a Baka megadott egy címet, Valeráét, egy német szakos tanárét, hogy ezzel biztos tudok majd ott beszélni... Megérkeztünk, s amúgy leírhatatlan volt, hogy ezt az egész, több száz fős „finnugrász” társaságot rendőrök irányították ide-oda... Szóval így aztán én voltam az egyetlen ember az összes magyar közül, akinek volt egy helyi címe: így pálinkáztam minden este a konferencia végén... Na, ez a Valera egyre több ellenzékit gyűjtött öszsze: „nemlétező” embereket. Olyat, akit Nagyszebenből hurcoltak el hároméves román gyerekként, és azt sem is tudta, milyen nemzetiségű, és ábrándozott most ott fél-Szibériában, hogy mégis: milyen lehet Európa?... és hogy ő kicsoda? (Románul nem tudott, de a nemzetisége román volt.) Aztán mikor ez a Valera az egész társulatot összehívta a tiszteletemre, na, akkor ott körülbelül huszonkét ember volt, meg volt kaviár meg pia - iszonyatos mennyiségben. Ezek valamennyien megjártak már két-három lágert: hihetetlen, a Szolzsenyicin megnyalta volna a húsz ujját, ha olyan válogatott társaságot kap, amilyet én a Pista révén kaptam. Amikor visszamentem a magyar csoporthoz - intézetünk krémje!
