Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 2-3. szám - Lázár Ervin: Berzsián költő szakít az emberiséggel
76 Új Dunatáj • 2009. október „Más költő örül a szomorúságnak - ötlött fel ekkor Berzsiánban rittyent egy édes-bús költeményt, és nagy boldogan elszavalja. - De rögtön le is torkolta magát: - Én nem más költő vagyok, én Berzsián vagyok!” És büszkén körülnézett, hogy ilyen nagyszerű dolgokat tud kitalálni. Na de mire a büszkeség, ha nem tudja okát adni a szomorúságnak! El is párolgott nyomban a büszkesége. Fölordított.- Hé! Mitől szomorú egy valamirevaló költő? Ordíthatott, ahogy akart. Nem felelt neki senki. Már-már olyan szomorú lett, mint egy elázott zászló, de akkor megvillant a szeme.- Világos - mondta -, egy valamirevaló költő az emberek miatt szomorú! Ez a felismerés felvillanyozta, nosza föl is pattant a szobája közepén álló barna, faragott lábú asztal tetejére. Onnan szavalta.- Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák. Ez az! Ezért vagyok én szomorú! Az emberiség miatt. A világmindenség összehúzta magát. Na most - gondolta a világmindenség -, mindjárt megszületik egy, az emberiséget ostorozó vers. Ámde, mint általában, a világmindenség most is nagyon tévedett. Mert Berzsiánnak esze ágába sem jutott verset írni. Ehelyett elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot az emberiséggel. Jókedve kerekedett. Kackiásra igazította a bajuszát, megfésülte torzonborz szakállát, és munkához látott. Kilépett a házból, végigment a kerten. Bókolva üdvözölték őt a gyümölcsfái, és bókolva üdvözölték a dudvák meg a gazok. Mert Berzsián kertjében bővecskén akadt dudva és gaz is. Visszaintett nekik, és odavágtázott tárva-nyitva álló kapujához. Szemügyre vette a kapufélfát, azon is legfőképp a nagy, piros gombot. Nem egyébre szolgált az a nagy, piros gomb, mint arra, hogy az emberiség, ha be akar menni Berzsiánhoz, megnyomja, s akkor odabent Berzsiánnál nagy csörgés-börgés támad, mivel ez a nagy piros - halljatok csudát -, csöngőgomb volt. Ám az emberiség - nevezetesen az aranykezű Sróf mester, Violin, a csudazenész és Zsebenciék locska-fecske leánya, a Klopédia, meg minden rendű és rangú látogatók, akik fel szokták keresni Berzsiánt - még sohasem nyomták meg ezt a csöngőgombot, mivel Berzsián kapuja időtlen idők óta nyitva állt, nemkülönben a háza ajtaja is. Mi az ördögnek csöngettek volna? Besétáltak és kész.- Ez volt a múlt - mormogta Berzsián. - Most, hogy szakítottam az emberiséggel, új módi kezdődik itt. Nem fogtok ti engem világos nappal elszomorítani. És sötét éjszaka sem.
