Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 2-3. szám - Mészöly Miklós: Nyomozás (1)

66

Üj Dunatáj • 2009. OKTÓBER

zetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal. Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasán megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül törölgeti többdioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felsőhegi darálómalomban; a malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell. Fontos az is, hogy egymást egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém, hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem - „esetleg ha profilba fordíthatnám az arcát”. „Már nem engedi a kötél” - hangzik a válasz. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkőasztal, széttört befőttesüvegek. Ingben, zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.

(2)

Apám kedvenc szavajárása volt, földközelben a fácánok. Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor, az ünnepi vacsora után apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukakkal. Egyik sarkában kifakult monogram. Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A zárózsetont forgókaros préssel szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosán