Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 2-3. szám - Babits Mihály: Curriculum vitae
53 Babits Mihály CURRICULUM VITAE 1939. február 3. Életem egy kis vidéki városban kezdődött, a múlt század nyolcvanas éveinek elején; olyan ez, mintha regényben olvasnám. Olyan, mint egy távoli idill, amit úgy találtak ki, hogy valószínű legyen, és mégis idegenebb a valóságtól, mint a Csöndes-óceán valamely félreeső szigete Londontól vagy Budapesttől. Anyám aznap, amelynek estéjén megszülettem, mustos tököt evett, ezt nagyon megkívánta, s utána hosszú levelet írt egy barátnőjének. Meg kell itt vallanom, hogy este születtem, nem pedig hajnalra, mint ahogy egy fiatalkori versemben írtam, lelkiismeretlenül, tisztán a rím és mérték kedvéért. A költők hazudnak, legalább régebben azt tartották róluk, s én azokban a boldog fiatal időkben voltam annyira költő, hogy egy jó rímért vagy szép lejtésű sorért nyugodtan föl tudtam áldozni a kicsinyes igazságot. Ezt a képességemet azóta elvesztettem, gyáván és tehetetlenül ragaszkodom minden jelentéktelenséghez, ami véletlenül igaz. A mustos tök és a barátnőhöz írt levél is szóról szóra igaz. A levél olyan gyönyörű lett, hogy anyám azonnal föl is olvasta apámnak, s később szentül meg volt győződve, hogy költői pályámat ennek a levélnek kell tulajdonítani. Akinek a születése előtt pár órával az édesanyja ilyen levelet fogalmaz, abból nyilván csak költő lehet. Én magam meghatottan, de némileg vegyes érzelmekkel gondolok erre a levélre, amelynek sorsom köszönhetem. Szeretném hinni, hogy ennek a sorsnak kialakulásában a mustos tök is szerepet játszott. Az otthoni must édes zamatából talán beszívódott valami lelkembe és szavaimba is. Ámbár, őszintén szólva, nem vagyok tisztában a mustos tök konyhai titkaival. Bevallom, nem ettem gyermekkorom óta. Azt sem tudom, eláll-e hosszabb ideig, vagy pedig csak a mustérés évadán élvezhető szezoncikk? Az Inyesmester klasszikus szakácskönyvében hiába kerestem, nem tud róla. Anyám féltékenyen őrizte receptjét, a feleségemnek sem árulta el. Mikor én születtem, már késő november volt. A szüret, akármennyire halogatták volna is abban az évben, már régen lezajlott, a pincékben csípős, szappanos mellékízű újbor forrt, mely karcolta és égette a torkot, s már alig tűrte a „must” nevet. A Bácskában rámpásnak mondják az ilyent. Vajon ilyenből készítették azt a mustos tököt, amelyet anyám azon a bizonyos november végi napon megkívánt? Annyi igaz, hogy az életem épp elég hamar lett csípős, égető és rossz mellékízű. De hát ez más emberrel is így van, kivált ebben a XX. századi Európában, s nem is illik rajta panaszkodni.
