Új Dunatáj, 2009 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2009 / 1. szám - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai
10 Új Dunatáj • 2009. március nyelvű Apollinaire-re reagált, Lövétei Lázár László a magyar nyelvű Ahmatovát idézte. A nyelv társszerzősége számukra egyben annak a nyelvnek megújítása, olyan nyelvújítás, amely azt sugallja: felelős szerzőként, egyenrangú alkotóként kérnek és kapnak részt a költői világ újra-felosztásából, azonos értékű polgárokként kívánják belakni azt a korszakot, amely Goethe névadása és névtudatosítása óta világirodalminak neveztetik. S ha a személyiség és a nyelv világirodalom-szerte problematizálódott, s a nagy elbeszélések hiteltelenedése ugyancsak világirodalom-szerte hasonló reflexeket hívott elő, s ha már Thomas Mann is arra figyelmeztetett: ma csak olyan regényt lehet írni, amely nem regény (a nem-regényt azonban Musil írta meg, befejezhetetlen maradt), akkor már az ifjú erdélyi elsőkötetesektől sem várható el, hogy egy megrögződött helyzettudat lírai-epikusi krónikásai legyenek, a helyzettudat nem kevésbé szorul újra-leírásra; világ és „vidék”, világirodalom és nyelvi haza sűrű, átszerkesztődött kapcsolatai felfedezőkre várnak. Annak igazolása a nagyra törő cél, hogy a „vidék”, a nyelvi haza olyan terminológiai, stilisztikai, retorikai, poétikai jellemzőkkel rendelkezik, mint a kortárs - nevezzük továbbra is így - „világirodalom”, a világirodalom itt így és nem másképpen formálódik, olykor bizonytalanul, útkeresés közben, néha dadogva, ám mindenképpen hírt hozva a perifériának hitt irodalmi táj törekvéséről: a centrummal egyenrangú nyelvi/irodalmi cselekvések lehetőségeiről és ritkább, fokozatosan hanyagolhatatlanná váló megvalósulásairól. Nem a helyi színek irodalmának konzerválása zajlik a sorozatban, hanem az önszemlélet és a világszemlélet egymásra vonatkoztatása, mentesen a tragizáló hangsúlyoktól, helyenként nagyon jókedvűen, másutt az érzelmeket sem titkolva, megint másutt a nyelv alakzataira rácsodálkozva, megint másutt dacos elszántsággal, az anarchia magatartásformáit imitálva. Ez a sokszínűség mindenképpen érdeme a sorozatnak, gyengébben sikerült kötetek becsúszhatnak, teljesen érdektelenek azonban nemigen. Az olvasó elé tárt (ön)életrajzi áthallású versek és novellák nemcsak a körbekerített, meghatározásokkal szűk térbe kényszerített „szabadságharcát” tematizálják, hanem elsősorban azt, hogy a megfogalmazás tudatossága arra legalábbis mindenképpen elegendő, hogy nem a nyelvtől, hanem a nyelvi kliséktől, nem a hagyománytól, hanem a megrögződött hagyomány előírásaitól kívánnak megszabadulni. Korántsem hadat üzenve formáknak, poétikának általában, éppen ellenkezőleg, a szonett révén felmutatható szubverzivitás jegyében, a prédikáció fenségességét az alantasba, a triviálisba leszállítva, úgy, hogy ne a prédikáció, hanem a kiüresedett nyelv szolgáljon a varázstalanítás tárgyául (Konkrétan: az előbbire Noszlopi Botond, az utóbbira Murányi Sándor Olivér adott meggondolkodtató példát).
