Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Bodnár György: A megállított idő - Juhász Ferenc 80. születésnapjára
Bodnár György • A megállított idő 33 val is megismertették. Erre az utolsó korszakos válasz a Krisztus levétele a keresztről (1993). Ez az én ötvenhatom, mellyel nekem el kell számolnom - mondta akkor a költő -. Ez az éposz nem eseménytörténet, nem politikatörténet, hanem inkább szenvedéstörténet, megváltástörténet, kudarctörténet, tékozlás-történet. Vereség, halál, remény, reménytelenség. A Krisztus levétele... ugyanúgy mikrokozmikus eposz, mint Juhász Ferenc korábbi önéletrajzi füzére, a Halott feketerigó (1985.). De nyilatkozata még távlatosabban utal a Babonák napjára. Ennek kérdései tovább élnek, és a szocialista rendszer összeomlása után felerősödnek benne, s arra késztetik, hogy régi válaszait újragondolja, vagy felnagyítsa térben és időben. Az eposz-kompozíció nyitó és záró képében pedig a keresztről levett Krisztus metaforái és hasonlatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a bibliai motívum magának a világnak a jelképe: a bűné és a megváltásé. Mint annyi Juhász Ferenc-versben a létezés szomorúságát és színességét megszólaltató képekben minden történelem és egyéni élet közös nevezője jelenik meg, s ezt a többdimenziós emberi életet azért tudja bemutatni a Krisztus levétele... a poétikai egység széttöredezése nélkül, mert a mikrokozmikus eposzban a történelem megközelítéséhez ugyanúgy eszközt talál, mint az emlékezés lélektanának és hangulatának kifejezéséhez, valamint a mitologikus motívum beépítéséhez. Innen nézve világossá válik, hogy Juhász Ferenc már korábbi életképeiben az esetlegességet tette poétikai műformává: megőrzi az egyes epizódok költői megjelenítésének folyamatszerűségét, de ezeket egy összfolyamat részeivé teszi, amelyben előttünk horgolódnak egységgé a történelmi emlékképek, az emlékező meditációk, a jelen idejű lírai megszólalások és a mítoszi motívum metaforái. Ez a belső egység poétikai teljesség is. Tehát a Krisztus levétele..., miközben történelmi számvetés, formateremtő alkotójának új következtetése is. Persze az életmű akkor is válaszol, ha a jövő kérdését nem tematizálja egy alkotásban. Válaszol akkor, amikor a költő korának történelmi fordulóit és művészi magánforradalmát inherens viszonyban mutatja be. Ha a politika és társadalom bajaiba ütközött, nem elégedett meg a kimondás bátorságával, hanem szembenézett a kimondás, - azaz a költészet - gondjaival is, s tudta, hogy e kettős küzdelem egymástól elválaszthatatlan. Ha a magánélet válságai és tragédiái zúdultak rá, fájdalmának kimondása teljes ének volt, melyben az egyes ember élete és halála a világ mikrokozmosza. S ha feltárult előtte egy új stílus és műfaj megteremtésének lehetősége vagy kényszere, sohasem csupán műhelyproblémáinak megoldását kereste, hanem világképének megfogalmazását is. Ebben az ember pszichológiai, történelmi-társadalmi és létdimenziója egymást feltételezi, s a világ térbeli és időbeli összefüggései
