Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 4. szám - Tallér Edina: Tükör
12 Új Dunatáj • 2008. december hozzám hasonló, nem lennék ennyire egyedül, és felmerült benne a halál gondolata, ha az ember sokáig egyedül van, felmerül benne a halál gondolata. Elképzelem, térdelünk egymás mellett sokan az Eufrátesz, meg a Nílus, meg a Duna partján, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, nézegetjük az arcunkat, olyan szép legyen a szemed, mint az enyém, dús legyen a hajad, mint az enyém, és így tovább, felsorolunk mindent, ami szeretnénk, ha a szerelmünk lenne belőlünk. Teremteni akarunk, vagy legalább csinálni valakit, hogy ne legyünk sokáig egyedül, de úgy néz ki, nincs magunkhoz fogható, apró köröket könnyezünk a folyó vizébe, milyen édes vagyok könnyes szemmel, erre gondolok, meg arra, hogy mikor ölel már meg valaki. Aztán megunom az egészet, oldalra nézek magam helyett, látok ott még arcokat. Elég sokan sírnak ebben a percben is magányosan, vállon veregetem az egyiket, helló, öcsém, nem unod még, mert én már fáradok, hagyjuk ezt, menjünk inkább haza, bújjunk össze, aludjunk egy jót. A szerelmem meg azért lett tiszta forradás, mert nem halt meg, hanem pont, hogy meggyógyult. Meg kellett volna halnia, súlyos balesete volt, nagyon összetört a feje, ezt nemigen fogja túlélni, mondogatták az emberek. De túlélte, azt mondta, mától másként lesz minden, új értelmet nyert az élet. Nagyanyám azt hitte, megint csoda történt, a Szűzanya meghallgatta az imáját, megmentette a szerelmemet nekem, hogy legyen valaki, legalább egy valaki, aki szeret engem, ha már ő nem lesz. Mások szerint csak mázlija volt és protekciója, rá jobban figyeltek az orvosok. Igazából úgy volt, hogy nagyon rondán nézett ki, kidülledt a szeme, zöld, sárga, fekete, vörös foltos, a szája félig leszakadva, a hosszú, barna haja a feje tetején leborotválva, ami maradt az meg tele alvadt vérrel, nagyon büdös, de mindezt ő nem tudja, nem engedem tükörbe nézni, nem kell, hogy lássa magát, megijedne. Nem nézegeti magát tükörben, engem nézeget. Naphosszat csak alszik, vagy rám gondol, mondja, és olyankor feláll a farka, így ellenőrzőm minden nap, hogy élek-e még, meséli. Szeretném látni, milyen leszel majd öregen, ezt meg a másik szerelmem mondja régen, gyönyörködik bennem, rám mutat, de úgy, hogy az első ujjbegye hozzám is ér, borzongok, kemény lesz a mellbimbóm, örül neki, hálából megcsókolja, aztán folytatatja tovább az alkotást az ujja hegyével, örülök én is, meg sajnálom is közben. Elhiszem, tényleg kíváncsi rám öregen, de tudom, érzem, azt én nem neki mutatom majd meg, nem bírná el, a férfiaknak az ilyesmihez erő kell, helyette kifestem neki az akkori arcom. Nézem a tükörben az arcom, és fekete kontúrceruzával két oldalt mély barázdákat rajzolok az orrcimpámtól a szám sarkáig, sötét karikákat a szemem alá, vízszintes csíkokat a homlokomra, nevetek, mert azt hiszem, ez neki is tetszik, de nem, ijedten bámul rám, azt mondja, ki nem állhatja ezt a tükröt, rohadt háromajtós,
