Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - N. Horváth Béla: Politika és/vagy poétika
N. Horváth Béla • Politika és/vagy poétika 109 József Attila írása ott veszíti el tárgyi mivoltát s vált át kritikaivá - vagy mint maga mondja „hullaboncolássá” - amikor Babits verseinek művésziségét, azaz gondolatgazdagságát, nyelviségét, a forma teremtő erejét boncolja, szedi ízekre, tehát mindazon jegyekről kimutatja a művészietlenséget, amelyeket Az írástudók árulása a műalkotás sine qua none-jának nevez. S az is tény, nem foglalkozik Babits eszmetörténeti, irodalomtörténeti vagy politikai nézeteivel, hanem a lírikus Babitsot szemrevételezi. Ennyiben valóban tárgyi a tanulmány. Ami a kritikai voltát illeti József Attila ugyanúgy a végletesség „esztétikai” normáját követi mint a Magyar Mű és Labanc Szemle vitájában, vagy a Móriczról, Kassákról szóló kritikákban. Noha ez az utóbbiak úgyszintén irodalmi tekintélyekről szólnak, az „ödipális” késztetés Babits esetében erősebb, gyilkosabb szenvedély motivál. Nem csak a verseket szedi szét, s mutatja ki minden ízükben a művészi tehetetetlenséget, de a kortársakhoz is hozzáméri Babitsot, s helyét nagyon alacsonyra taksálja. Adyhoz, Kosztolányihoz, Juhász Gyulához képest „Babits szemétdombtól pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefele.” Az Egy költőre a művészetkritikát a politikumba ágyazva értelmezi tovább Babits művészetének gyengeségét. Ugyan a tanulmány hangnemében, a gúnyt a gyalázkodással körítve illusztrálja az „éveire mester” művészi gyöngeségeit, a műkritika alapja itt nem a művészetbölcselet. „Nem a szipolyt, ő azt gyalázza, / kinek nem álma pálmaháza.” Ebből a kitételből ugyan még nem derül ki, hogy Babits kit gyaláz, a „kis sakálokat”, Ignotust vagy az áruló írástudókat, a szöveg egy másik mondata azonban értelmezi, s egyben magyarázza is a „kertésszen őszi kerteket” tropológiáját. Kétféle művészet, kétféle műfelfogás áll szembe: „Mit koslat ködgyűrők körül / szárnyaska szamarával, / ha nem vívódik emberül / népek nyomorával.” A költészet gúnyos Pegazus képének és a népek nyomorának antitézise a mozgalmár József Attila értékválasztását tükrözi. A most még a népi József Attiláét, aki az „édes nép”-et választja, a babitsi „a tiszta” költészet ellenében, illetve Adyt idézi. Azaz tehát továbbviszi az Ady-vízió sajátos kontaminációját, a „politikai tiszta költészet” Ady alapján értelmezett ideáját. Az öltött irodalmi Ödipusz-komplexus felodódása, feldolgozása 1933-ban történik meg. Az év elején (1933. január 28.) József Attila levélben fordul Babitshoz, mint a Baumgarten Alapítvány „gondnokához”, hogy pénzt kérjen tőle. Ennek pedig - a nyomor képei után - őszinte megváltását is megadja a levél: „Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is. Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.” Babits kiutaltatott 300 pengőt, amit József Attila a március 22-i levélben köszönt meg. S ezt az alkalmat ragadja meg, hogy indokolja, megmagyarázza a Tárgyi kritikai tanulmányt és Babits elleni indulatát:
