Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 2-3. szám - Töttős Gábor: Babits Mihály szőlős-boros motívumai és jelképei

102

Új Dunatáj • 2008. szeptember

Az ifjúi vágy és a lehetőségek iránti nosztalgia találkozik 1924 nyarán az Egy fonnyadó bokorhoz című vers soraiban: „Szerte még a szőlő / érik a napon, / csupa zöld és fiatal”. Alig félév múlva, a Hazáml emblematikus költeményében már jelképi magasságba emelkedik a helyszín: „Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! / Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház, / mely előtt ülve ha szertenéztem, / dallá ringott bennem kétség és láz / s amit láttam tejszín napsütésben, / mind hazám volt!”

A gondolat innét már egyenesen ível az utolsó nagy összegzésig, a Nyugatban 1938-ban megjelent Szekszárdi kadarka jellegzetes képsoráig. „A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. Az emlékezet csak visszacsatolja, ami igazában és jog szerint mindig a mienk volt. Bevonulok fehér paripán a múltba, és visszafoglalom a szekszárdi dombokat... A szekszárdi szőlőhegyről messze látni. Gyermekkorunkban arra voltunk büszkék, hogy szépidőben Kalocsáig is elláttunk, a Duna fényes szalagján túl, sőt a mogyorófavessző két végére ráhúzott, s a megcsúszás ellen rafiával rögzített távlencsével még talán tovább is. Igazában még távlencse nélkül is sokkal tovább láttam. Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőről, mint egy tág kerek udvart a tanyánk körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám emelte kőkeresztig. A szőlő egyik fele azóta már idegeneké, s a nagy udvarnak is némely része azóta idegeneké (noha ebből valamit mostanában visszakaptunk). Nekem azonban a szőlő ma is a sorompóig és a keresztig tart, ugyanúgy, mint a nagyudvar is Kárpátoktól Adriáig.”

Itt lehetett még hinni 1910 őszén az Ősz, kripta, ciprus, szüret, tánc, kohold című költeményben, hogy „»Van szüret minden őszben! Idd a bort, / sajtold a szőllő véradó húsát / és táncos lábbal könnyedén tipord, / mert minden lázban van még ifjúság. / Szüretre hívlak! fogd fel a csuport, / fogd fel a mustot, mely a kádba forr!« / így súgsz és táncolsz bennem ó kobold, / oly könnyű lábbal, mint a könnyű bor.”

S ezzel a boros motívumokhoz értünk. Még 1918 tavaszán így sóhajt föl: „Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!” Ősszel három költeménye is itt születik: a Szüret előtt és az Őszi pincézés kettősverse, a szexualitás, halál és a feltámadás misztikumának mesteri összefonódása, „mely Krisztus Urunkat a Bacchus istenhez hasonlítja”: a keresztény és görög-római mitológia jelképei egymást értelmezik és erősítik. Ez már eddig hosszú szellemi kaland összegzése, s továbbiak előzménye.

Kezdete talán a legkorábbi, 1903-as Éhszomj: „Betelni mindenféle borral, / letépni minden szép virágot / és szájjal, szemmel, füllel, orral / fölfalni az egész világot.” A mindenségvágyó szerepjátékba illik a Gáláns ünnepség Medgyaszay Vilmája, kinek „spicce van tán némi bortul...”, meg 1906-1908-ból a Bakhánslárma, ahol „a tigris-