Új Dunatáj, 2008 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2-3. szám - Angyalosi Gergely: Szárnyaska szamár az őszi kertben (József Attila Babits-képéről)
24 Űj DuNATÁJ • 2008. SZEPTEMBER költőre láttatja velünk. Babits a szenvedés közös emberi tapasztalatát katolicizmusa révén illeszti be az „élet ritmusába”. „Szűnjön, külön életem kicsi kínja! Múljon, a Minden-Élő kínjába!” (Pesti éj) Megjelenik magatartáseszményének közvetlenebbül, ha úgy tetszik, politikusabban aktualizált vetülete is. „Nem előre kell nézni a magyarnak: / a régi erkölcs jobb volt”, mondja, s műveinek ismerője tudhatta, hogy az előző század „nemzeti liberalizmusára” gondol (A jobbak elmaradnak). A korral való szembenállás Babitsnál a hivatalos magyar politikától való távolságtartást jelenti, ami a költő „kultúrnemzet”-koncepciójából következően főleg annyit jelent, hogy nem ismeri el a hivatalos Magyarország jogosultságát az általa mértékadónak tekintett kulturális hagyományok kizárólagos képviseletére. (Ld. például a Petőfi koszorúi vagy A Gyémántszóró asszony című verseket.) Társadalomkritikáját azonban nem szociális alapon fogalmazza meg, hiszen az ő mércéje az abszolút, az időbeliségen kívül- és felülálló igazság. Ilyen értelemben valóban „nem a szipolyt gyalázza”, ahogy ifjabb költőtársa írta feddőn. „Nem a kenyér a minden, sem a fajták / állati tülekvése, ami most van: / krisztustalan próféták, mondjatok már, legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus.” {Vers, apostolokról) Babits az Egy költőre szerzőjét a vers alapján valószínűleg ezek közé a „krisztustalan próféták” közé sorolhatta. Ezt az embertípust a húszas évek fejleményeként érzékelhette. 1939-ben, a Keresztülkasul azt életemen első cikkében nosztalgiával emlékezik majd vissza a boldog békeidők unalmára, amely „mintegy sértődötten elbúcsúzott tőlünk, s átadta helyét az aggodalomnak, mely nyakunkon ül, és fojtogat.”16 „Nyakunkon ül, és fojtogat.” Különösen fontos, hogy Babits jelenidőt használ ebben a mondatban, érzékeltetve az aggodalom folytonosságát két évtizeden keresztül. Ez az aggodalom, s az ellene való védekezés lehetséges módozatainak keresése határoza meg esszéírói munkásságát a húszas-harmincas években. Állandóan visszatérő gondolata, hogy az európai kultúra halálos veszélyben forog. Nem ez vagy az a (jobb-vagy baloldali) ideológia fenyegeti, hanem maga politikai szféra készül elnyelni a kulturális szférát. Márpedig Babits tudatában a kultúra a részérdekeken és partikuláris ellentéteken felül álló igazság megnyilvánulási helye. Tehát korántsem „önmagáért” félti a kultúrát; de nem is azért, mintha a kultúra valamilyen konkrétan meghatározható „haszonnal” bírna a közösség számára. Magát az emberi létezést látja elválaszthatatlannak a kultúra lététől; ma úgy mondanánk, hogy filozófiai antropológiájában az emberi lényeg csak abban a térben fejeződhet ki, amit a kultúra jelent. Erkölcsileg normatív felfogás ez természetesen, hiszen feltételezi, hogy az embernek fel kell emelkednie önnön lényegének szintjére, mint ahogyan képes ember alatti létezésre is. „A kultúraellenes undercurrent az egész Európa mai irodalmában ott lappang.
