Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Patonai Ágnes: Nascuntur poetae, fiunt oratores
Patonai Ágnes • Nascuntur poetae, fiunt oratores 91 Jókai elbeszélője tehát szónok, rétor a szó eredeti értelmében, szónoklatait írásban adja át a hallgatóságnak. Az a retorikai hagyomány, amelybe - a kommentárjai segítségévül - utólag beleírja magát, elsősorban Arisztotelész, de ugyanúgy Quintilianus, Cicero, és a Herreniushoz írott mű szerzőjének nevével fémjelezhető klasszikus, antik retorika, nem a kortársak által kitüntetett kortárs (például Blair) elmélete. A Jókai-regény elbeszélője hatásra, rábeszélésre törekszik. Ha Jókai éppen költőnek nevezi magát, akkor azt azért teheti meg, mert az a közösség, amely rá költőként tekintett, nem akarta, vagy egyszerűen már nem tudta szónokként kezelni, hiszen a Jókai által használt retorika addigra kívül került az irodalom körén, pontosabban egyfelől a poétikák részévé vált, másfelől pedig átcsúszott a politika (vagy az egyházi szónoklat) területére. Ezért teszi lehetővé a művészietlenség nagyon is indokolt, a kortárs bírálatok által hangoztatott vádja a politikai olvasatot (is).88 „A rétor - akkoriban, amikor az ékesszólás tudománya a régi görögöknél kialakult, s ugyanígy akkor is, amikor Cicero latin nyelvre ültette át e tudomány eredményeit - felelős közéleti személy volt, akinek az a feladata, hogy megtalálja, fölfedezze az igazságot egy-egy vitás kérdésben, s azt tárja, megfelelően hatásos formában hallgatói elé. Hazudnia - legalábbis az elméletírók szerint - nem volt szabad. A költőtől ezzel szemben senki sem vitatta el azt a jogát, hogy sohasem hallott és sehol meg nem történt helyzetek és események kitalálásával szórakoztathassa olvasóit s bizonyíthassa képzelőerejének gazdagságát. (...) így az inventio mint poétikai terminus - tehát az inventio poetical - kezdettől fogva jelentett a nem valóságos, fantasztikus, fiktív, kitalált helyzetek és események megjelenítését is.89 A Jókai-szöveg tehát ilymódon - erre a félig-meddig feledésbe merült hagyományra való utalással - egyszerre biztosítja a született zseni és az eruditus szónok képének kialakítását, mintha a megalkotott idős szónok ezzel próbálná menteni az ifjú zseni hibáit. A szakirodalom kultikus beszédmódja (és maga Jókai) által megteremtett költő-zseni a tudós szónok szöges ellentétét képviseli. Jókai a későbbiekben sem tudott megfelelni a kortárs, európai színvonalú poétikát szem előtt tartó kritikusoknak (Péterfy, Gyulai). A Hétköznapok egy addigra jobbára elfeledett, és legfeljebb az iskolai oktatásban csökevényesen meglévő hagyományrendszerben értelmezhető szöveg. A klasszikus retorika a későbbi Jókai szövegekből sem tűnik el, csak a műfaji kavalkád helyét többnyire rendezettebb kompozíciók veszik át. Azonban az iskolában még töredékeiben fellelhető klasszikus retorikai hagyományrendszer perifériára (illetve irodalmon kívüli területekre - pl. politika) szorultsága miatt a benne létrehozott művek előbb a ponyvával (később pedig az esztétikailag értékelhetetlen „fülledt” romantikával) kerülnek egy sorba. Pedig „Tulajdonképi értelemben ékesszólóvá lenni
