Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Patonai Ágnes: Nascuntur poetae, fiunt oratores
Patonai Ágnes • Nascuntur poetae, fiunt oratores 77 hogy „Tóth Lőrinc már mindent elmondott, amit Jókairól elmondhatunk”, az „örvendetes sejtelmek” beigazolódtak és ezzel a kultikus nyelv13 teremtette kör bezárult. A körön belül viszont a mű méltatása természetesen kiemelt jelentőséget kap, hiszen ez a méltatás valójában a „kezdet” leírása, ahogy például Nagy Miklós és Erdélyi Pál Jókai-monográfiájának alcíme illetve címe is jelzi (A regényíró útja 1868-ig; Jókai útja Révkomáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig), ez az „elindulás”. Éppen ezért feltűnő, hogy ez a metafora szinte elő sem fordul a szövegekben. A kultikus nyelv Jókait mint szerzőt nem kialakulóként írja le, hanem azonnal kész, „kitűnő bajnokaként, ezzel kapcsolatban pedig az első regényhez más leírásokat alkalmaz. Beöthy Zsolt emlékbeszédében sűrítve megtalálható mindaz, amit a későbbiekben szinte minden monográfiában fellelhetünk: „Regényének előadása, stílje nem egyenletes; az ő könynyű, természetes, kedves módja helyenkint feledhetetlen lapokon ad biztos zálogot a jövőre, de a rémes meg egyebütt nagyzó, ironikus, szakadozottan kitörő, ellentétekkel izgató beszédet diktál; míg néhány részletében éppen ellenkezőleg az angol humor ismert komolykodó, bonyolúltabb, nyugodtan tagoló, körmondatos módjára ismerünk. De már ugyanabban az időben, amelyből ez a kísérletező, egyenetlen regénye való, voltakép meg is találta magát: olyannak, egészen olyannak, amilyennek mindvégig szerettük és csodáltuk.”14 A monográfiák közül leginkább Sőtér Istváné az, amely ily módon azt sejteti, hogy a Jókai-szöveg romantikából való kigyógyulása öngyilkosság, amit már az első regénynek meg kellett volna tennie. És ha ehhez hozzátesszük azokat a metaforákat, amelyek szerint Jókai a romantika „kvintesszenciája”, vagy hogy Sőtér szerint „a fiatal Jókai a romantikus iskola minden szokványos jegyét egyesíti magában”, akkor a metaforalánc utolsó szeme, a „széptani boncolás” teljesen indokolt. Zsigmond Ferenc viszont nem a retorikus beszédmód megszűntében látja a kedvező változást, hanem abban, hogy Jókai romantikus maradt ugyan, de energiáit nem kitalált rémmesékbe ölte, hanem a szabadságharc kellően heroikus történeteit használta fel. Ebben az esetben a szabadságharc utáni időszak második pályakezdésnek felel meg: „ez első zsengék kora, melyet Jókai írói működése első korszakának, vagy ifjúkorának is nevezhetünk, szabadságharcunkkal együtt ér véget”. Ezt a második pályakezdést Jókai egyik kommentárja is alátámasztja (mégpedig egyfajta újjászületésként leírva!), ráadásul a betegség-metaforát is használja. Jókai Hétköznapok-olvasata több ponton megegyezik a szakirodalom olvasataival.15 A franciás romantika Zsigmond Ferencnél azért nem írható le pusztán Jókai súlyos betegségeként, mert az az író lényegéhez tartozik: Jókai arcának „vonásain egy ideig határozottan a francia romantika ismert kifejezése honol. Ez a kifejezés végképpen nem tűnik el később sem, csak veszít ki-
