Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 1. szám - Jánosi Zoltán: Illyés Gyula „finnugor himnusza”

26

Új Dunatáj • 2007. március

amelyek már eltűnőben vannak: az izsór, az inkeri, a vepsze, a lív, a vót... (...) Nemcsak tudásszomj vonzza a szememet azokra a tanulmányokra, melyek a kongresszus megtárgyalandó tételei lesznek. Utat engedek hálámnak is. (...) De sok az öröm még a »szerényebb« adatokban is. Hogy a komik már ezer éve ismerték az írásbeliséget! (...) A szomorúan szétszakadt világ minden részéből idejövő nyelvtudósok a szavak rokonságának fölmutatásával egy másfajta rokonságnak is a szószólói: a népek és a nemzetek eredendő testvériségét hirdetik.”21

A finnugor világkongresszusnak ajánlott munka a megőrzött, összeszedett, ápolt, az - Illyés számadó alakmásával harmonizáló módon megjelenített - „egybeterelt” szavakban azt az egykori haza-előzményt, pontosabban kulturális környezetet, „létbeli otthont” és közösséget alkotja újra, amelynek eredeti alapzata már régen odaveszett a történelem országútjain, az emberiség közös szellemi kincsét és identitás-mozaikját is adó nyelvek egy jó részével és az e nyelveket beszélőkkel együtt. A mű „finnugor identitást” kifejező gondolatiságának gerincét a szavakban újra rekonstruálható közösség-idea, a nemzeti és a finnugor „érzelmekkel” és öntudattal - s veszteségtudattal is - átitatott értékőrzés eszményei adják. Illyés a finnugorságban mintegy a magyarság „meghosszabbítását”, azaz nemcsak gyökereit, hanem kulturális és történeti „kiterjedését” is látja e műben, és ennek a tágasabb virtuális egységnek a kereteit, szerkezetét a többi finnugor nép szemszöge felől is hasonlóképpen képzeli el. A mű stilisztikai komplexumában a szerző tudatosan ébreszti fel az egyes finnugor népek sajátos és sokszor közös hitelemeinek, történeti sorstipológiájának, nagy alkotásainak, jellegzetes ritmikájának (alliteráció, hangsúlyos vers), archaikus műfajainak (ráolvasás, bájolás, taxatív szerkesztés stb.) - noha nyilvánvalóan más, primitív eredetű költészetekben is megtalálható - emlékeit. Mindezek révén Illyés a versben magyarul ugyan, de nem kizárólagosan csak magyarként, hanem - a „mi” névmással és a többes szám első személyű igealakokkal is többszörösen megerősítve - egy közös, integrált „finnugor személyiségként” is szólal meg. Aki a nyelvi és történeti genezis forrásaitól (a finnugorság születésétől a jelenében fokozottan felizzó, s már több kis népet a megsemmisülés partjára sodort pusztulásveszélyig tekintve) az új kulturális „egybeterelés”, az értékmentés mozdulatával és szándékával lép föl. S a vers szavaival, stiláris-képi-koncepcionális, sokfelől egybeformált motivikájával erre a feladatra mond - alapműfajában is archaikus eredetű finnugor verbális szövegformát imitálva - mintegy önerősítő bájolást, varázslatot.

Szavak, öreg szavak, mi, kik egykor létre hoztuk,