Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 1. szám - Tétényi Csaba: Taps
Tétényi Csaba • Taps 19 döm tovább. Előrébb egy nagydarab, szőke lány telefonál, a fiúja, egy vékony, kócos, nyegle srác épp megérkezik két sörrel, leteszi őket, leül, elővesz valamit, ha jól látom, egy fényképezőgépet, és babrálni kezdi. Mögöttem megszólal egy telefon, valamelyik idióta popslágert utánozza olcsó szintetizátorhangon, nem emlékszem, mi ez a szám. Rágyújtok, kinyomom a mobilomat, iszom egyet. A fiú lekattintja a testes barátnőjét, a villanás elvakít. Magam elé bámulok, hogy ne lássam a nyüzsgést, szemem megállapodik a borosüveg megnyugtató mozdulatlanságán. Üres az agyam. Nem tudom, mit várok. Mielőtt idejöttem, mintha még lett volna elképzelésem. Volt bennem egy cseppnyi izgalom. Tudni akartam, van-e még az a zene, képes vagyok-e még elmerülni benne. Ha van ennek értelme, gondolom hozzá. Mintha történne valami, felnézek. Két, számomra ismeretlen arc megy fel a színpadra, az egyik leül a pianínóhoz, a másik felveszi a bőgőt. Hangolnak. Béla is feláll az asztaltól. A közönség nem reagál, a háttérzene szól tovább, és disszonánsán keveredik a színpadi hangokkal. Az jut az eszembe, hogy úgy kéne kezdeniük, mint ahogy a Slayer szokott. De ez a dzsesszben ritka. Béla kicsit ütöget, összenevet a bőgőssel. Varga is fellép a színpadra, leteszi a sörét, elnyomja a cigit. Felemeli a szopránszaxofont, a nyakába akasztja, ráncolja a homlokát, tekergeti a fúvókát. Végre valaki eszmél, megszűnik a háttérzene. Varga odaszól valamit a többieknek, és fújni kezd. Ők feszülten figyelik, nyilván nincs előre meghatározva a belépés. Néhányan a színpad felé fordulnak, a büfében még mindig tömeg van. Az élő hang már önmagában is hatásos. De, úgy látszik, csak egyesek számára. Beúszik a bőgő, a pianínó, a cin. Finom, visszafogott. Előttem a lányok tovább mobiloznak és vihognak. Több feltartott kezet is látok fényképezős telefonokkal. Az egyik fiú rögtön meg is nézi a képet, csóválja a fejét. A fenébe, túl sötét van, túl gagyi a gép. Mellettem a politikusok felpillantanak a színpadra, de folytatják a dumát. Két srác sörökkel egyensúlyoz egy asztal felé. Leülnek, röhögnek. Varga kivezeti a dalt egy szép dallamra. Béke van, semmi bonyodalom, a bőgő nem kattog, a szaxofon nem recseg, Béla nem üti a pergőt. Még megzavarna valakit. Taps, Varga arcán kissé gúnyos mosoly, köszön, bemutatja a zenekart. A két újabb tag neve nem ismerős. Még tapsolnak, felvisít egy telefon, de ő hirtelen belefúj, erősebben, magasabban. Kicsit borsódzik a hátam, rágyújtok, iszom a borból. Húzósabb tempó indul, egyszerre szállnak be, pontosan. Jó a téma. Nem bántják nagyon, kicsit körbeudvarolják, ez inkább ismétlés, mint kifejtés. Varga szólóba kezd, lehunyja a szemét, lassít, csak éreztet, a többiek is visszavesznek. Szép, jólesik, de valami kitörést várok. Lehet, hogy ez csak az én mániám, gondolom. Lehet, hogy rosszul emlékszem. A bőgős átveszi a szólót, Vargát megtapsolják, ő ugyanazzal a mosollyal biccent, leül,
