Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Angyalosi Gergely: Illyés és Giono (tanulmány)
Angyalosi Gergely • Tanulmány 99 emelt”. Illyés szemmel láthatóan nem Apolló és Dionüszosz nietzschei szembeállításában gondolkodik, noha valami hasonlót akar mondani, mint a német filozófus. „Katolicizmus nélküli latinságról” beszél, ami nála a pogány természeti erők gionoi felszabadítását jelenti, az ésszerűség állandó és rezzenetlen világosságának kiegészítését az ösztönök, az indulatok és a szenvedélyek árnyoldalaival. A „panteizmus” szót elcsépeltnek tartja, a Zeng a világ alkotójára nézvést pedig semmitmondónak. „Elhagyhatjuk ezt a szót, üres, semmire nem megyünk vele olyan korban, amely nem száz, de egy Istent sem ért meg igazán, egynek sem fogadja szavát.”3 A fordító-kommentátor berzenkedése persze érthető, ha az érvelés sután hangzik is (mintha ugyan száz Istenben nehezebb lenne hinni mint egyetlenben). Giononál ugyan minden él, időnként még a kő, a szél és a víz is, de nincs szó arról, hogy minden élőnek és élettelennek külön Istene vagy isten-szerűsége lenne. A provence-i író világában rengeteg erő működik egyszerre, amelyek közül csupán az egyik az emberé. Különnemű erők ezek, amelyek egymással is harcba bonyolódhatnak sértik, bántják, legyűrik vagy éppen féken tartják egymást. Nézzünk néhány példát a Zeng a világból. „Az éjszaka sokkal tágasabb, terjedelmesebb volt, mint a nappal. A dombok, a mezők hullámzásai mind eltörlődtek a földön. Lapos és fekete volt minden és a kialudt fényű fák fölött az egész világmindenség kitárult. A háttérben a tejút folyt; tűzszekerek, tűzgályák, fénylovak, egy hatalmas csillagtartó töltötték be az eget. [...] Ez már nem a föld őrjöngő és rohanó élete volt; nem a vonagló tölgyek, gyors vérüktől pihegő álatok, nem az ugrások, lépések, futások, vágtatások és áradások zaja volt, nem üvöltés és kiáltás, folyózúgás és a nyögés, amelyet a hegyek néha-néha belelöknek a szélbe, nem szólongatások, nem gabonakereszttel és dióhalommal teli falvak, kovakővel fedett utak, amelyeket a szekerek tördelnek vaskerekeikkel, nem az állatok hosszú áradata, mely áttöri a bozótot, a sövényt, a mezőt, a völgyek sűrű erdejét, a dombokat és felveri a szántóföldek vörhenyes porát, nem a falánk élet egész eszeveszett csatája a napfénnyel vakolt áttetsző kék ég alatt. Ez az éjszaka csendje és ridegsége volt.”4 Ebből a hosszú idézetből jól érzékelhető, hogy az apollói (vagy a fordító nyomán járva, Paliasz Athéné-i) nappal vad és fékevesztett erői miként adják át helyüket a mindent elnyelő és egyben a teret tágra nyitó dionüszoszi éjszakának. Néhány oldallal később lezajlik az ellentétes folyamat. A fák beszélgetni kezdenek, az éjszaka halkan nyöszörög, majd előbújik a fény, kezdetben mint „felhős, lilaszínű seb”; az éjszaka kékülni kezd, majd a hegyek kigyúlnak. „A hirtelen lángbaborult dombok körtáncot kezdtek a mező körül és a vörös nap lónyerítéssel ugrott az égre.”5 Láthatjuk, Illyésnek van igazsága, amikor elutasítja, hogy ezt a világot a „panteizmus” szóval próbáljuk beskatulyázni. Nem arról van szó, hogy az élő és az élet
