Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Pomogáts Béla: Kérdések és válaszok a történelemnek (tanulmány)

Pomogáts Béla • Tanulmány

87

ülünk, a harmadik, negyedik sorban. Nagy meglepetésemre hirtelen azt hallom,hogy megszólalok. Nem nagyon udvariasan mondhattam meg a rikkancsnak, hogy csak a maga nevében beszéljen ilyen hangon és ne egy nemzetében, mert rögtön leszállt. Hátra fordultam a románok felé, hogy csak folytassák: mindnyájan egyformák vagyunk. Nem mukkantak; nem értették? Kézzel homlokomhoz, majd a távozó után mutattam, aztán legyintettem, ne adjanak rá. A beszélgetés megindult; hamarosan megindult a kocsi is.” Természetesen idézhetnék más naplójegyzeteket is.

Versei és naplójegyzetei mellett nyomot hagytak erdélyi élményei tanulmányain, esszéin, publicisztikai írásain is. 1940-ben a Nyugat Egységes magyarság címet viselő ankéton (Babits Mihály, Joó Tibor, Keresztury Dezső, Schöpflin Aladár, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tolnai Gábor, Tompa László, Vass László, Wass Albert mellett) ő is kifejtette álláspontját arról, hogy a magyar állam közösségébe visszatért erdélyi magyarság miként vehet részt az egész nemzet közéletében, és miként segítheti ennek magára találását. „íme - olvasom -, az első kézfogás után megosztjuk gondunkat velük; az a legmeghittebb fogadtatás, a legőszintébb bizonyíték, hogy valóban testvérként üdvözöljük őket. Nem azt várjuk tőlük, hogy mik ők külön, hanem azt, hogy mik velünk. S hogy mit tegyünk immár együtt? Ha mondandójuk van, ne Erdély nevében mondják, hanem az egész magyarság nevében. Magyaros bátorságra biztatnám őket; nekünk is van ebben iskolánk.”

Illyés, ahogy valójában (talán néhány kivétellel) az egész magyar értelmiség és írótársadalom, nem tudta könnyedén túltenni magát azon, hogy az 1945-tel beköszöntő új történelmi változás ismét a bukaresti hatalomnak szolgáltatta ki az erdélyi magyarságot. Amidőn 1945 augusztusában (immár harmadik alkalommal) ismét Erdélyben járt, és felolvasást tartott a bukaresti rádióban, bizony aggodalommal eltelve tanulmányozta az erdélyi magyarok átalakuló életét. Erdélyi út című naplóbejegyzése tanúsítja, hogy nem bízott, nem is bízhatott a magyar kisebbség akkori politikai vezetőinek többségében (a naplójegyzetben Bányai Lászlóra és Czikó Nándorra hivatkozik, ők akkor valóban inkább a román nacionalizmus érdekeit szolgálták, mint saját nemzetiségükét!), és aggodalommal beszélt ennek a román nacionalizmusnak az előretöréséről, amely a háború győztesének érezte magát, és már akkor a kisebbségi társadalmak radikális korlátozásának terveit készítette elő. Ez az aggodalom valójában mindig ott bujkált Illyés későbbi erdélyi jegyzeteiben is, így az 1956 tavaszán tett marosvásárhelyi látogatásáról beszámoló Székelyföldi tudósítás című írásában, később, már a hetvenes években lejegyzett naplóiban vagy éppen az úgynevezett „nemzeti kérdés” körül nyilvánított véleményeiben. Például Szakvizsgán nacionaliz