Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)
2007 / 2-4. szám - Payer Imre: A világlíra hatása József Attila és Illyés Gyula költészetében
62 Űj DUNATÁJ • 2007. DECEMBER Payer Imre A VILÁGLÍRA HATÁSA JÓZSEF ATTILA ÉS ILLYÉS GYULA KÖLTÉSZETÉBEN A világlíra egy adott nyelvterületen a műfordításon, olvasáson, szerkesztői munkán és végül, de nem utolsósorban, az előbbi feladatok mintegy eredményeként a saját költészet kialakításán keresztül érezteti a hatását. Bármilyen nyelven írt költői mű csak a műfordítást végző szubjektumon keresztül átértett és elfogadott költészeti elvek által konstruált befogadói csatornán keresztül létesülhet. Evidens, hogy ez a kommunikációs csatorna értékhierarchiát tartalmaz. A műfordítás: hermeneutikai kör. A műfordító a saját előfeltevései, értékpreferenciái, elvárási horizontja alapján létesít értően, értelmezőén applikatív kapcsolatot a fordítandó szöveg másságával. Példának okáért ismeretes, hogy már a Nyugat első nemzedéke is azért vállalkozott a szimbolista és szecessziós költők műfordítására, hogy amazok költői eljárásainak segítségével a saját poétikáját is megalkossa. Viszont a Nyugat második nemzedékéhez tartozó József Attilának és Illyés Gyulának nemcsak tőlük, hanem egymástól is markánsan eltérő költészeti elvei voltak. Ismeretes Illyésnek a leíró, a prózaibb jellegű, a „fádabb” költészethez való vonzódása, és ugyancsak ismert József Attillának a jóval elvontabb jellegű poésie pure való közeledése. Ha rekonstruáljuk az adott líratörténeti korszak hatásirányait, érdemes szót ejtenünk arról is, hogy az akkori magyar fordításirodalomban igen nagy súlya volt a francia költészetnek, a francia fővárosnak is érződött még a XX. század eleji, szinte mitikus vonzása, tehát József Attilára és Illyés Gyulára a világlírából a legintenzívebb hatást a francia költészet tette. Ha egyetlen szóbal kéne jellemeznem Illyés Gyula viszonyát a világlírához, akkor azt mondanám - ambivalens. Egyrészt határozottan elválasztja a más nyelvek alkotta világot az anyanyelvétől. Csakis áttételes, közvetett kapcsolódási pontokat tud feltételezni a velük való szellemi párbeszédre. Nyelvi-poétikai szempontból nézve, feloldó kompromisszumkészségnek tűnhet, hogy elsősorban társadalmi, kulturális hagyományokból indul ki a más nyelven írt műalkotásokkal kapcsolatban. Valami olyan szilárd instanciát keresve azobban, amely megelőzi a nyelvet, mintegy antropologikusan uralhatja azt. A költő a nyelvet eszköznek tekinti egy magasabb, s így már egyetemesnek tételezett, tehát - de csak ily módon - mégis párbeszédképes eszme jegyében. Persze mindez nem lesz ily módon igazi párbeszéd, inkább a polémia diskurzusrendjét követi (amely diskurzusformát Michel Foucault nem annyira a szépirodalommal hoz kapcsolatba,
