Új Dunatáj, 2007 (12. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 2-4. szám - Valachi Anna: Múzsaszerepben (tanulmány)

Valachi Anna • Tanulmány

57

val (1893-1981), Nagy Lászlóval (1925-1978), Pilinszky Jánossal (1921-1981), Jean Rousselot-val (1913-2004), Simon Istvánnal (1926-1975) és Sinkó Ervinnel (1898-1967).

Illyés Gyuláné könyvének elő- és utóélete is arra utal, hogy ennek a különös szerelmibaráti háromszög-kapcsolatnak a „sors” a kulcsfogalma. A szabályos „magzatöltőig”: kilenc hónapig tartó ismeretség éppúgy nem nélkülözi a sorsszerű történéseket, mint a szárszói tragédiát követő ötven esztendő. Ennyi időnek kellett ugyanis eltelnie ahhoz, hogy fény derüljön a költő utolsó múzsájának kilétére - legalábbis hivatalosan. Mert a hervadhatatlan pletykák, a nem lankadó vádaskodások, a gonoszkodó célzások „jóvoltából” nyílt titok volt, hogy a szerelmi versciklus Flórája és Illyés Gyula későbbi felesége egy és ugyanazon személy. Miután azonban a házaspár irtózott a gondolatától is annak, hogy közszemlére tegye a magánéletét, egyikük sem reagált a névtelenség leple mögül támadó gyűlölködők meg-megújuló rágalmaira, amelyek szerint ők a felelősek József Attila haláláért.56

Illyés Gyuláné kései visszaemlékezéséből tudható, hogy eredetileg csak leányának szánta följegyzéseit - előtte kívánta tisztázni szerepét a lezárhatatlannak tűnő, virtuális „József Attila-Illyés-perben”. Az író halála után azonban Domokos Mátyás (1928-2006), a család bizalmas barátja és az Illyés-hagyaték gondozója rábeszélte az özvegyet, hogy ossza meg irodalomtörténeti fontosságú emlékeit a kutatók szűk körével, egy könyvárusi forgalomba nem kerülő kötetben. Noha Flóra asszony nyolcvanadik életévéhez közeledve sem fedte föl szívesen az inkognitóját, lelkiismerete mégis azt diktálta, hogy számoljon be élményeiről és tapasztalatairól azok előtt, akik nem pletykaanyagként, hanem irodalomtörténeti adalékként kezelik tanúvallomását.

Domokos Mátyás, aki a magántermészetűnek vélt anyagot szellemi „közvagyonná” avatta, egy 2005-ös írásában a bábáskodásával világra jött könyv különleges sorsa mellett kis híján a szerző végzetéről is megemlékezett. „Bizalmasan, diszkréciót kérve adta ide a kéziratot Flóra néni, majd miután elolvastam, tanácsot is kért, hogy mit kezdjen vele, mert - mint mondotta - nem vágyik a szenzációra éhes, kíváncsi illetéktelenek előtti nyilvánosságra, de úgy érzi, hogy ennyi idő elteltével mégiscsak tennie kellene valamit. A nyilvánosságtól való heves vonakodását kényeskedésnek is tekinthettem volna, de akkor már közelről ismertem az ő szerényen tartózkodó lényének ezt a nemes alapvonását, amiből húzódozása következett: olyan természet volt, amelynek tökéletesen elegendő, ha csak ő tudja a valót, s bár fáj neki a világ (bal)ítélete, mégsem törekszik mindenáron a megváltoztatására. (Hogy ez mennyire így volt, s